Én is voltam ember!

 Az alábbi levelet kaptam tegnap este.

Ne csak ésszel, szívvel is olvassátok!

Tudjátok úgy van ez, hogy nagyon szeretlek benneteket! A szeretet legfőbb ismérve az ADNI AKARÁS! Adni a szépet, adni a jót, adni a lélekemelőt. Időnként engem is elönt a kicsiny hitűség, az értéktelenség, a feleslegesség, a haszontalanság, a semmire sem valóság stb. érzése. Mert embernek lenni nem „veszélytelen” s nem éppen könnyű vállalkozás. A napokban, pontosabban 2014. március 15. délutánján érkezett eme kis üzenet. Mostanában sokan várnak, vártak valami „nagy eseményre” valami látványos, világrengető mit tudom én micsodára. Nálam illetve nálunk ez megtörtént. Bízom benne ti is így látjátok. Az üzenet:

ÉN IS VOLTAM EMBER!

Honnan, kitől, miért, miért most? Döntsétek el magatok. Emberként két véglet között mozgunk. A végpontok, a túlzások között bizony nehéz az „arany középutat” megtalálni. Ebben segít a böjt. Hogyan segíthetne ebben a böjt mikor a mai tudati fogalmaink szerint ez egyenlő a valamiről való teljes lemondással, vagyis az egyik véglettel - amit valljuk meg őszintén - nem nagyon kedvelünk. Helyesen értelmezzük-e a böjt fogalmát?

Ha már rászánjuk magunkat mégis mikor miről és milyen mértékben szabad és kell lemondanunk úgy, hogy nem esünk sem egyik sem másik végletbe?

Hallgassuk erről Tanítónkat:

„Nézd meg a világot: nem látod-e, hogy minden ember túlfejlesztett ösztönökkel él?  (túlfejlesztett ösztön = az embert kizárólag az alsóbbrendű ösztönei, késztetései, vágyai irányítják). Így tekintve a dolgokat, maga az élet is bűnszámba megy. Hogy ebben az életben, ezekben a túlfejlesztett ösztönökben mennyi a felfelé törekvő, szép és igaz érzés, hol kezdődik a bűn, és hol az erény, hol határolódik el a kettő egymástól, azt az ember nem tudja áttekinteni, mert annyira össze van az erény a bűnnel szövődve a földön, hogy ezt igazán csak az isteni törvény legpontosabb munkája tudja szétválasztani a minősítési törvény formájában. *

Nos tehát, amikor böjtölésről szól az Úr, az Üdvözítő, nem csupán az ételnek a megvonását, hanem az életösztönök túlfejlesztésének visszaszorítását, vagyis a lemondást ajánlja a „böjt” név alatt az embernek. Mert aki elvonja magától az ételt és italt, az nem képes elvégezni azokat a feladatokat, amelyeket reá a természetes élet ró; és ha ezeket nem tudja elvégezni, akkor lélekben is fogyatékos életet él.

Tehát szükséges az embernek a mindennapi kenyér, t. i. a rendes napi táplálék, de nem szükségesek az ínyenckedő lakomák, a fényűzés; nem szükséges az, hogy az ember az ínyének kedves dolgokat keresse; hanem keresse az egyszerűt, a táplálót, a test fenntartásához szükségeset.

Szükséges a pihenés, az álom, és azért szükséges, hogy az ember a természet viszontagságai ellen védve legyen; ezért szükségesek a hajlékok, de nem szükségesek a fényűzően berendezett paloták. Szükséges a tiszta és rendes ruházkodás, de nem szükséges a drágaságokkal való ékeskedés. Nem szükséges az, hogy egyik ember húzza az igát, a másik pedig örökösen csak a saját kedvtelésének és a szórakozásnak éljen és a testét minden fáradtságtól megkímélje.

Szükséges a fajfenntartó ösztön a családban, hogy emberek születhessenek a földre és a családi összetartozás, a szeretet növekedjék a lelkekben. De nem szükséges a paráznaság, amely csak az örömöket keresi anélkül, hogy a fény után következő árnyékra is gondolna.  

Az örömöket a terhekkel együtt kell hordozni, és a jogokat a kötelességekkel együtt gyakorolni.

Szükséges az élet az ember számára és szükséges, hogy az élet javait is megismerje, hogy azokból a szellem kiválogassa azt, ami értékes, ami boldogító, amit meg kell szereznie, és hogy azt is megismerje, amit el kell hagynia.

De nem szükséges az élet ott, ahol a természet már lassan-lassan oldozza a kötelékeket, hogy elvigye a lelket egy másik állapotba. Nem szükséges, hogy meglegyen az életösztön túlságos kifejlesztése ott, ahol az életnek a kedvező körülményeket fel kell áldoznia maradandó, nagy értékekért.

Tehát szükséges, hogy az ember féltse az életét az alacsony-rendű támadásokkal szemben, de nem szükséges, hogy féltse az életét, amikor nagy és nemes eszmékről, célokról és tettekről van szó, hogy azokat szolgálja vele, és azokért feláldozza azt. Mert az életnek a féltése itt már gyávaság. Nem szabad az élettel könnyelműen játszani és azt haszontalanságokért feláldozni, de nem szabad ott félteni, ahol isteni gondolatok, magas, nemes eszmények szolgálatáról és megvalósításáról van szó. * (Március 15-én ki más juthatna eszünkbe ez utóbbi tanítás során mint Petőfi Sándor).

Amikor az ember ezekkel tisztába jön, és a lelkében számot vett magával és azt látja, hogy tulajdonképpen helytelen irányban haladt, túlzásokban, a mulandóért való küzdésben merült ki a tevékenysége (az anyagi lét, az anyagi gyarapodás mindenek elé való helyezése). Azok felé vitte célkitűzése, és most valami szebbet, jobbat, igazabbat ismert meg értékesnek, azaz összeütközésbe került testi életének célja a lélek életének céljával: akkor állt be számára legelső sorban a böjtölésnek, vagyis a lemondásnak szükségessége maradandó céljainak elérése érdekében. Mikor valaki egy nagy, nemes, tiszta igazságot ismer meg és látja, hogy azt nem egykönnyen érheti el, mert ezer meg ezer réteg húzódik eléje, hogy magasra törő céljaiban megakadályozza (például a test akadálya, mégpedig úgy az ő maga, mint a mások testi érdekei): akkor van helye a böjtnek.

Én azt mondom az embernek: a leghathatósabb erőkifejlesztés az engedelmesség és az imádság. Minden körülmények közt igyekezni kell megtartani a lelki egyensúlyt és arra törekedni, hogy az ember a hitében meg ne fogyatkozzék, mert ha a hite erős, akkor minden lehetséges. Nincs semmi szükség a kilengésekre. Az összes ösztönöket, amelyek a földi életben a test által felébrednek, tartsa meg az ember a szükséges színvonalon, mert az Isten azt úgy adta neki, és ne essék túlzásba se az egyik, se a másik irányban. Mert ameddig fehér mágiába akarja átfejleszteni a jóra törekvéseit, nem tudja, hogy az erők keveredése folytán a fekete mágiából, vagyis az őt környező természeti erők világából is mennyit ébreszt föl, és aztán ez erők felett nem tudván uralmat venni, elveszti a fejét és a hitét, és ahhoz talál nyúlni, amitől Isten őrizzen meg minden lelket, hogy hozzányúljon.

Mert úgy van az, hogy a testi erők letompítása, meg a táplálék és a pihenés elvonása az asztrálvilágba helyezik át az ember lelkét. Itt azonban ezer meg ezer veszedelem fenyegeti az éretlen lelket, mert az asztrálvilág képe még nem a valóságos világ képe. Ezekbe az erőkbe csak hatalmas, magasan fejlett szellemek nyúlhatnak, akiknek erős hitük és Istenben hatalmas támaszuk van. Mert az asztrálvilágnak egyik része felfelé, a fehér fény felé, a másik része pedig lefelé, a sötétség felé vonzódik és a lehetőségek óriási csábító hatást gyakorolnak az ingadozó, gyenge lélekre. A lélekben levő gőg, az önzés, a szenvedélyek és indulatok tombolása olyan mérveket ölthet ebben az állapotvilágban, hogy az egyén elveszti a szellemi egyensúlyát és zuhan lefelé! Azért, ha valaki ezen az úton akarja az üdvösségét elérni, nagyon eltévedhet, s ha valami nagyot akar cselekedni, könnyen lehetséges, hogy ezzel éppen többet árt önmagának is meg a világnak is, mint ha megmarad a maga normális emberi állapotában. Hiszen normális ember-állapotban megmaradni is úgyszólván a legnehezebb dolog az ember számára, mert nagy és nehéz feladat a feltétlen mértékletességet, a feltétlen higgadtságot megtartani, a test és lélek követelésének helyes elosztását megítélni és megválasztani tudni. Maga ez a feladat máris bizonyos bölcsességet kíván meg. *

Azért én azt mondom, gyermekeim, hogyha ezt a mértékletességi fokot nem tudjátok még elérni sem az önmegtagadásban, sem a tudományban: maradjatok meg azon a helyen, ahová titeket az Isten helyezett; tudjatok ott engedelmesek lenni, tudjátok ott megtalálni mindig a helyes irányt: és ez lesz a legjobb cselekedet, amit tehettek, mert akkor megtettétek azt, amit emberileg a legnehezebb megtenni. Legyetek elsősorban alázatosak; az alázatosság első foka pedig az engedelmesség Isten akaratával szemben. Azután igyekezzetek szelídségre, jóakaratra, szerénységre, türelemre, elnézésre, megelégedésre és a háládatosság érzésére. Ezek a lélek legszebb virágai. Akiben ezek az erények ki vannak fejlődve, annak nincs mit félnie semmitől, mert az alázatosság tesz képessé a szeretet helyes alkalmazására, az alázatosság teszi naggyá a hitet és bizakodóvá a reménységet. Éljetek okosan és használjátok a föld javait. Ne mondjatok le semmiről se, de maradjatok meg mértékleteseknek, maradjatok meg embereknek, akikben az Isten Lelke lakozik. És akkor nem vetitek meg a jót, nem utáljátok meg a szépet, nem kerültök ellenkezésbe a saját testetekkel, nem juttok kísértésbe sem szellemileg, sem lelkileg, sem testileg, mert nem akartok önmagatokat felülmúló tetteket véghezvinni, mert nem bizakodtok magatokban, s így nem juttok kísértésbe a saját erőitekkel.

Hanem amit szereztetek, közöljétek mindenkivel, aki körülöttetek él, hogy áldásává váljatok korotoknak, hogy mindenütt öröm és hála érzését váltsátok ki a szívekből, és akkor megtettétek a legnagyobbat, amit ember tenni képes. Majd mikor ti is nagyokká és erősekké lesztek, akkor az Úr nagyobb erők tömörítésére és nagyobb munkák elvégzésére fog kiküldeni benneteket; és ha Ő küld titeket, akkor már nem kell félnetek, mert akkor már ezekkel az erőkkel, ezzel a tudással mint benső, lelki ösztönnel születtek meg, s ez veletek érlelődik és bontakozik ki, és nem kell azt gyakorlatok és tanulás által megszereznetek.”

Eddig a Tanítónktól. Hát én közlöm, a tanítást, s még néhány saját mondatot. Bár ezzel időnként nem aratok osztatlan sikert, ez nem nagyon zavar. Ha az éhező nem fogadja el a felé nyújtott kenyeret az már az ő baja, nem a miénk. Titeket már nem féltelek. Bárha talán nem jártatok semmiféle ezoterikus, spirituális iskolába, talán nem ismeritek kellő alapossággal még az Írást sem mégis. Mégis a veletek született lelki fejlettség okán képesek vagytok az igazat a hamistól megkülönböztetni. A mértéket ismeritek így nehezen vagy egyáltalán nem lehet benneteket sem becsapni sem megtéveszteni, mert „böjtöléssel és az élet ösztöneinek más ilyen természetű megszorításával a léleklátást (clairvoyence) is ki lehet fejleszteni.” Léleklátás igen. Én szívvel való látásnak mondanám. Aki rendelkezik ezzel az előtt nincs titok. Az előtt az ember a maga valójában, „pőrén” áll. Az nem csak kívülről, de belülről a lélek oldaláról látja az embert. Az ilyen ember előtt nagyon nehéz eltitkolni bármit is, de hát titkolni valója csak annak van, aki a tilosban jár.

Az Úr kiküldött bennünket, mert bízik bennünk. Így az idők vége felé, magyarnak lenni, ráadásul az ébredők élcsapatához tartozni, a szellemi segítőinktől, testvérinktől közvetlenül tanításokat kapni,  szereket tartani, erő levonzani, hatni, példát adni, nem kis felelősség! Utunk emiatt nem könnyű, mert nem lehet az. De. Ne csüggedjünk, ne veszítsük el hitünk, reményünk mert Ő igazán tudja mindez mivel jár, mit jelent Embernek lenni, mert, miként üzeni:

ÉN IS VOLTAM EMBER!

Cseh Turul András, 2014. 03. 20.