Ezt a gyönyörű történetet ma találtam a szellemtanos leveleim között.
Igazi, tanulságos szeretet-történet! Szerzője ismeretlen.
"Az unokatestvéremnek lánya született, -mesélte K.V. főorvos-, amikor megszületett a lány, azon gondolkodott, hogy egyáltalán gyermek-e. Egyszerűen torzszülött volt. Az unokatestvérem és a felesége szép termetű emberek, megdöbbentek a jövevény láttán. 21 éves volt az unokatestvérem, felesége 19, amikor a gyermekük megszületett.Az unokatestvérem minden áron intézetbe akarta adni, mondván, hogy előttük az élet, nem tehetik tönkre azzal, hogy egész életükben ilyen teremtményre nézzenek.
Ráadásul az orvosok alátámasztották, hogy mindketten egészségesek, csak rajtuk múlik. Ha gyermeket akarnak, minden valószínűséggel egészséges lesz. Miért komplikálnák az életüket ilyen fiatalon. A nagyszülők is egyetértettek, hogy az unoka - az első unoka - nem olyan, mint amilyenről álmodoztak.
Úgy nézett ki, hogy a gyermek olyan házba kerül, ahol szerzetesnővérek gondoskodnak a hasonló sorsú gyermekekről. Szeretik őket, gondoskodnak róluk, a saját szüleik sem szerethetik jobban. Az unokatestvérem felesége azonban megmakacsolta magát. Nem. Nem. A gyermek az övék, és velük marad. Az unokatestvérem szerette a feleségét, és mivel a felesége választás elé állította: vagy gyerek, vagy válás, nem sokat gondolkodott. így a gyermeket pólyában hazavitték.
Megszokták. Aki először látta a gyermeket, nem értette, hogyan lehet ilyen teremtményt megszokni. A lány növekedett, nagyon kedves, angyali gyermek volt, nem angyali testben. Gyors volt és szellemes. A szülőknek még két gyermekük született, szépek, egészségesek, akik nagyon szerették a nyomorék testvérüket, kocsiban sétáltatták az utcán, és nem törődtek azzal, hogy a többiek kinevették. A templomban saját különleges széke volt a hibás lánynak, hogy tudjon ülni és énekelni a többiekkel.
Az unokatestvér és felesége megöregedtek, gyermekeik szintén, az egészségesek kirepültek a családi fészekből, a nyomorék lány otthon maradt, nem halt meg, ahogy az orvosok megjövendölték. A család azok közül való volt, akiknek nem szabad a szerencséjét elkiabálni, mert szerették egymást, boldogok voltak, nevetés volt a házban reggeltől estig. A házaspár már nem tudta elképzelni sem, hogy valamikor azon gondolkodtak, hogy a lányuk valamilyen intézetben növekedjen.
Végül is: a test boríték, a lélek a levél. Hiába nézed a borítékot, a levél a fontos.
Az unokatestvérnek 45 éves korában leukémiát állapítottak meg. Összetört. Egy munka közepén volt, amit be akart fejezni, hiába látta a munka végét, mindennek vége. Teljes vég. Amikor az optimista tör össze, az nagyon szomorú. A feleség próbálta vigasztalni, de mindhiába, ha ő is egész nap sírt.
Megfelelő donort kerestek, aki csontvelőt adhatott neki. A feleség felajánlotta, de felvilágosították, hogy ő nem megfelelő, nagyon nehéz megfelelőt találni. A nemzetközi adatbankban kell keresni, hogy a feltételek adottak legyenek. Sikeres lehet a keresés, de gyakran sokat kell várni.
Igen, talán sejtitek, hogy ki volt a donor. A lányuk. Az a teremtmény, aki levél volt, a Teremtő által küldött levél. Rögtön felajánlotta a segítségét. Testvérei nem feleltek meg a feltételeknek, ő volt az egyetlen, aki számításba jöhetett. Az, hogy miért mondtam el az esetet, a küldetéssel függ össze. Nem fogok a nehéz operációról, az imákról, a család megpróbáltatásairól beszélni... Mindenki, aki volt hasonló helyzetben, el tudja képzelni.
Valami másról akarok beszélni, a szimbólumról. Értitek?
Tegnap látogatóban voltam az unokatestvéremnél, minden istentiszteleten a családjával együtt vesz részt. Ültünk az asztalnál, beszélgettünk, az unokatestvérem egészséges. Boldog. Nevettünk abban a burokban, ami azokat az embereket veszi körül, akik szeretik egymást, a bizalom, szeretet, boldogság felhőjében. A lányra néztem. Arra a legidősebbre. Könnyes volt a szemem a meghatottságtól, attól a szeretettől, ami igazgatja a sorsunkat, és nem szűnik meg bennünket szeretni.
Mindegyikünk egy levél. Egy levél, amely a születésünkkor van elküldve erre a világra, levél, amely szeretetből, szeretettel van elküldve. Elutasítjuk a leveleket. Elküldjük a sötétbe, felbontatlanul... Visszaküldjük, mintha a címzett ismeretlen lenne, mintha nem is tudnánk, hogy az édenből jött levélnek mi vagyunk a címzettjei.
De ONNAN nem jönnek fölösleges levelek. Minden levélnek megvan a pontos értelme.
A lánynak, aki velünk ült az asztalnál, mély szemei voltak. Az egyetlen, ami szép az emberen, az láthatatlan... Szeretjük a láthatót, és azt nevezzük szépnek. Szeretjük a borítékokat. És nem fogadjuk el a nekünk címzett leveleket. Leveleket ONNAN. És mérgelődünk, mint mindenki, aki a boríték szerint választott, és nem a levél szerint.
Uram, imádkoztam, amikor az unokatestvéremtől eljöttem karácsonykor.
URAM, adj erőt, hogy ne csapjon be a boríték, hogy elfogadjam a levelet. A Te leveledet. Mert mindegyik leveled a mi megmentésünkre íródott.
PS.
Ez az én problémám is. Gyakran a borítékot nézem. Pedig fel kell bontani, hogy tudjuk, mi van benne. A boríték lehet kívülről arany, de a tartalma lehet szenny. Lehet a boríték gyűrött, de tiszta szív illatát tartalmazhatja. Valaki, aki nem tetszik nekünk, mert más, vagy aki másként néz a világra, lehet, hogy helytelenül viselkedik, akire fentről nézünk lefelé – mindegyik egy boríték, amit nem nyitottunk ki... És a levelet, talán egész életünkben olvashatjuk... "
