Vegyük le végre Krisztust a keresztről!

Nem én írtam, kaptam és adom tovább!


Drága Testvéreim! 

Most elsősorban keresztény testvéreimhez szeretnék szólni. Tudom, hogy sokan vannak közöttetek, akik őszinte Istenkeresők, és akik igaz hittel próbáljátok keresni az igazságot. Kérlek Titeket, akkor is olvassátok végig és elmélkedjetek rajta, ha elsőre meghökkentő, netán eretnekségnek ítélnétek. Kérlek Titeket, ne elégedjetek meg a készen kapott válaszokkal, hanem keressétek az Élő Isten hangját a lelketek mélyén! Legyen bátorságotok felismerni, hogy az így felfedezett igazság nem minden esetben egyezik az egyházak által közvetített tanításokkal, még kevésbe a gyakorlattal. Gyümölcseiről ismerni meg a fát. 

Nézzetek körül a környezetetekben! Hány ember él félelemben, szorongásban, még a magukat Jézus követőknek mondók között is, miközben mindannyian végtelen, szabad lelkek vagyunk, akik boldogságra vagyunk teremtve? Sokan vallják az egyház tanításai alapján, hogy Jézus megváltott minket, és közülük hányan vannak, akin ez látszik is. Hosszú évek óta meditálok a megváltás kérdésén. Arra jutottam, hogy Jézus nem úgy váltott meg minket, ahogy tanítják, hanem úgy, hogy kulcsot adott a kezünkbe, hogy megválthassuk magunkat. Önmagunkat megváltani nem csak egy lehetőség, hanem szent feladatunk az egész emberiség érdekében. Jézus Földi élete során saját példájával mutatta be, hogy hogyan. Ne becsüljük alá magunkat! Mindannyian képesek vagyunk rá, hiszen az Atya saját képmására teremtett minket, tehát ha Ő teremtő, mi is azok vagyunk! Nem kell lehajtott fejjel kullognunk, mint megvetett bűnös lelkeknek, hanem emelt fővel vállaljuk végre, hogy a teremtő Isten munkatársai vagyunk. 

A legfontosabb üzenet most, 2015 Húsvétja előtt, hogy VEGYÜK LE VÉGRE KRISZTUST A KERESZTRŐL!!! 

Jézus Krisztus megváltó műve a SZÜLETÉS –TANÍTÁS – KERESZTHALÁL – FELTÁMADÁS- MENNYBEMENETEL folyamatában látható át, aminek a keresztre-feszítés csak egyetlen állomása, halott állapota csak 3 napig tartott. A templomaink mégis tele vannak a kereszten vérző Krisztus ábrázolásával. Alig található néhány élő Jézust megjelenítő alkotás! A lakásainkban, az utak mentén, a nyakláncunkon is ott a kereszt. Jézus holttestét istenítjük??? Annak idején Jézust levették a keresztről, kősírba fektették, ott történt meg a feltámadás. Mi miért tartjuk Őt még mindig a kereszten??? Hogyan lesz így feltámadás??? 

Jóval azelőtt, hogy Szent István királyunk a római vallást államvallássá tette, az ősmagyarok sírjaiból tömegével kerültek elő olyan keresztek, aminek egyik oldalán a karját áldásra tartó élő Jézus, másik oldalán a Nagyboldogasszony látható. Ilyen kereszteket hordtak őseink a nyakukban. Nem lenne szabad úgy gondolnunk Jézus kereszthalálára, hogy ne lebegjen a szemünk előtt mindaz, amit az élő Jézus tanított nekünk halála előtt és után. Fektessük inkább arra a hangsúlyt, hogy megszületett értünk, hogy megmenthessen. Arra, hogy életében a feltétel nélküli önzetlen szeretetre tanított minket, aminek előfeltétele a megbocsájtás, (mindenkinek, önmagunknak is) hogy arra tanított minket, mindannyian testvérek vagyunk. És arra, hogy feltámadt a halálból, bemutatva, hogy halhatatlan lelkek vagyunk, akik földi testüket csak eszközként használják, mint egy „járművet”. Ezzel szemben nagyböjti időszakban a templomokban keresztutat járunk, és gyászos arccal emlékezünk a tragédiára. Majd a húsvéti körmeneten épp olyan gyászos arccal énekeljük, hogy „Krisztus feltámadott…” 

Félreértés ne essék, senkit nem szeretnék megbántani, és nem szeretnék ítélkezni senki fölött, nem ez a célom. Ezt tanították, ezt láttuk szüleinktől, nagyszüleinktől. Ezért nem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy felismerve ezt, benne maradunk-e, vagy változtatunk. Ha a templomok falairól az oltárképekről nem is áll módunkban levenni a Jézust a keresztről, a szívünkben megtehetjük. Rehabilitáljuk Őt! Értsük meg valódi üzenetét, és tapasztaljuk meg, hogy az igazság szabaddá tesz. A szobánk faláról, a nyakunkból azonban levehetjük a kereszteket és a helyére tehetjük az Élő Jézust. Persze ezek csak külsőségek, önmagukban semmit sem érnek, ha nincs mögötte lelki, szellemi tartalom. De tudjuk az ősi bölcsességet: „Ahogy fent úgy lent, és amint kint úgy bent” MOST van itt az ideje annak a döntésnek, amit mindannyiunknak meg kell hozni: a szeretet erejéből akarunk-e élni szabad, boldog emberekként, vagy továbbra is félelemben, szorongásban? 

Drága Testvéreim! 2015 Húsvétja legyen végre igazi Húsvét! Amikor Nagypénteken Jézus perére és kivégzésére emlékezünk, azért lebegjen a szemünk előtt, hogy előre tudjuk, fel is fog támadni! Öltöztessük ünnepi díszbe a lelkünket, adjunk helyet benne az ÉLŐ, a feltámadott Jézusnak, hogy a Feltámadás valóban megtörténjen, mindannyiunk az újjászületése valóban végbemenjen. Mert akkor valóban megújul a Föld, ahogy Jézus ígérte. Ezt csak mi teremthetjük meg a szeretetünkkel! Teremtsünk végre együtt egy élhető világot, ahol mindenki jólétben, biztonságban, szeretetben élhet testvérként, származásra, vallásra, bőrszínre való tekintet nélkül. Áldott Húsvéti Ünnepet kívánok Mindannyiunknak!

Komlósi Ferenc

Jézus fizikai síkon végzett munkája

Minden kedves olvasómnak áldott karácsonyt kívánok!

Kalemandra

  1.. Minden szellem duál - szellemnek lett teremtve. Amikor a szellemek "lebuktak" a fizikai síkra, kettéváltak, két szellemi egységé, és ha visszajutnak majd egyszer az Isteni síkra, akkor ott már újra egységes szellemként lesz együtt a szétszakad két, jelenleg önálló szellemi lény. Jézus leszületés elõtt ezek a szétszakad duál - felek külön bolygón élték szellemi életüket, és a Megváltás óta van lehetőségük arra, hogy együtt fejlődjenek tovább.

  2.. Minden szellemi lény rendelkezik különbözõ "testekkel", ilyen az éterikus, asztrál, mentál, kauzális test, és még van egy-két "érdekesség" is, ezekrõl bõvebben a Szellem, Erõ, Anyag. c. könyvben lehet részletesen olvasni. Ami fontos a számunkra, hogy az asztráltest kb. 1000 év alatt oszlik fel, így Jézus leszületése elõtt csak akkor tudtunk leszületni újra a fizikai síkra, amikor az elõzõ asztráltestünk szétoszlott. Jézus ezt megváltoztatta, és közölte velünk, hogy már kevés az idõ, és egy mennyei elszámoltatásnak, korszakváltásnak leszünk hamarosan részesei (ezek pontosan le vannak írva a János Jelenésekben, amit Jézus Apokalipszisének is hívunk a szellemtanban). Így Jézus lehetõséget adott, hogy minél több alkalommal leszülethessünk a fizikai síkra, hogy karmánkat feloldjuk, ledolgozzuk! Nem kellett többet megvárni, míg az asztrálköpeny feloszlott. Jó példa a Tamás Evangéliumból az a részlet, amikor a tanítványok megkérdezték, hogy mikor kezdõdnek el ezek a változások, és erre Jézus azt felelte, hogy "már régen benne vagytok, csak nem veszitek észre". Lehetõséget kaptunk a Megváltás óta, hogy nagyon sokszor, feladatainktól függően minél több alkalommal visszaszülethessünk a földre!

  3.. Most következik egy érdekes dolog! Ugye arról már beszéltem, hogy a fizikai testbe csak a lélek születik le az asztrálsíkról, majd a halálunk után az visszahúzódik az asztrálsíkra. Jézus leszületése, megváltása óta arra is lehetőségünk van, hogy egyszerre több emberi testben is jelen lehessünk a fizikai síkon! Ugyanis a léleknek mindig az a "darabkája" született le eddig(a hét részből), amelyiknek a soros inkarnációban tanulnia kellett. Miután az idő "kevés", így lehetőséget kaptunk arra, hogy a lélek minden osztott darabkája jelen lehessen a földön. A szellemtan hetes osztottságú, így nem meglepő, ha a lélek is egyszerre ha szükséges hét emberi testben van jelen a fizikai síkon! Így egyszerre a szellem a több jelenlevő lélekdarabkával több munkát (karmát) tud elvégezni, és több életfeladatot (dharma) tud vállalni (csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy gyakorlatilag duál -felenként egyszerre hét emberi testben tudunk jelen lenni egy időben, sőt ha az egységes szellemi szempontból nézzük, akkor 14 emberi testben dolgozik ugyanazért a célért ugyanaz a szellem. És lehet, hogy egy nagy családot alkotnak, és ebben benne van az esetleges ellenség is.

Megjegyzés:

Mivel ez egy kiemelt részlet, hozzá kell fűznöm, hogy Jézus urunk nyitotta meg az addig lezárt magasabb szférákat(4;5;6; és 7), lehetőséget adva az arra érdemes lelkeknek a felemelkedéshez. Ezáltal megtapasztalhatták a mennyei boldogság különböző fokozatait, hogy aztán egy-egy áldozati leszületéssel a megfelelő szféra rezgésszintjén tevékenykedhessenek az emberek között és akár tömegeket is befolyásolhassanak kisugárzásukkal. Itt egy határt szabott a sátáni erők számára, ugyanakkor az emberi lelkek ezzel a kapunyitással kapták meg a lehetőséget, hogy kiléphessenek a karmikus körforgásból, a sátán rabságából és  megszabaduljanak a leszületések kényszerétől.

A 2. pontban István említi az asztráltest ezer éves felbomlási idejét. A Névtelen Szellem a Titkos Tanításokban közli, hogy a krisztusi munka eredményeként a levetett asztráltestek, melyeket a szellemvilág “fantomoknak” nevez, megőrződnek. Az asztrálsík egy bizonyos részében őrzik őket újrafelhasználás céljából. Nevezhetjük szellem-sebészeknek, vagy szellem-mérnököknek azokat az entitásokat, akik itt tevékenykednek és az új inkarnációba indulónak biztosítják a számára legmegfelelőbb fantomot. Ezt többféle módon valósíthatják meg: előveszik a legutóbb levetett saját “ruháját” és ha szükséges ezen módosítanak egy keveset, ahogy a szükség diktálja; kap egy másikat, esetleg egy fejlettebb lélekét, ezt szabják rá, hogy stimulálja az élete során; végső esetben több ruha megfelelő darabjaiból állítják össze fantomját. Mivel a ruha is jelentősen befolyásolja rezgéseivel a lelket, mely hordozza, nagyon nagy szakértelemmel és körültekintéssel rendelkeznek és dolgoznak a  fent említett entitások.

Mesélik a tanító szellemek, hogy alkalmanként Krisztus lelki ereje, energiája árad le az isteni szférákból a földi szférákba. Ez az intenzív szeretetet-energia áramlás minden szférát átmos és hatalmas boldogságérzetet és felüdülést jelent a szférák beli szellemek számára. Sajnos a mi sűrű anyagi világunkban, kevés kivétellel ezt alig érzékeljük.

Amikor leszületünk lelkünk a Föld “porából” felépíti anyagi testünket. Minden porszem, minden vízcsepp információhordozó. Önálló létének minden emléke meg van őrizve. Ha tudod hogyan kérdezz felelevenítheted egész eddigi életét. A benne rejlő információk bonyolult rezgésminták formájában tárolódnak és hatnak a környezetre. Tehát minden emberi szenny és bűn amely benne megőrződött mint emlék valósággal sugárzik belőle és ha azt egy lélek a testi ruhájába felölti hatással lesz rá. Képzeljétek el, hogy a testünk minden alkotóeleme többnyire alantas sugárzó hatásokkal ostromolja lelkünket. A gyilkos részeink ölni akarnak, a paráznák paráználkodni, a tolvajok lopni, a becstelenek csalni, hazudni és így tovább. Tehát lelkünket a sugallatszerű hatások állandó kavalkádja ostromolja, melyek forrása a fizikai test. A fejletlen lélek valósággal vergődik e hatások miatt, tudtán kívül enged e hatásoknak és aztán majd megissza a levét. A szellemi fejlődés egy bizonyos fokán a lélek megingathatatlanná válik istenhitében, jóságában és önzetlenségében. Lelke egy magasabb fokozatra kapcsolt és rezgésszintje exponenciálisan megemelkedik. Hogy érzékeld, ha a Krisztusi szint 1000, akkor egy 600-as szintű lélek már tíz millió emberi lélek megváltására képes, azaz képes ellensúlyozni az egész 200-as szint alatti tömeg negatív energiáit. Törvény, hogy ha a lélek szellemesedik, azaz rezgése ennyire megemelkedik, akkor ez a hatalmas rezgés kirázza a test fizikai anyagából is a nála durvább rezgéseket, információkat. Így a fizikai test összetevői is szükségszerűen szellemesednek. Egy ilyen lélek bármihez hozzáér, bármit eszik az szellemesedik és megtisztul. Képzeljétek el Jézus hatalmas szellemesítő munkáját. Az 1000-es rezgésszintjével az egész emberiség addigi anyagban megőrződött mocskát, gonoszságát, önzését erkölcstelenségét felülírta és szellemesítette, azaz megváltotta, megkönnyítve az utókor dolgát. Ezért mondja a szent írás, hogy”magára vette a világ bűneit”. Tehát Jézus urunk mondhatni nagytakarítást végzett a Földön, tisztába tette az anyagot a végjátékra, hogy fölösen ne terhelje az emberi lelkeket. Az emberiség addig nem hagyhatja el a földi és más sok játszóterét, míg a maga erejéből nem szellemesítette az anyag utolsó atomját is.                                                                                                           

Biró Laci

Forrás:Karsay István

Kulcskérdés!

Az alábbi írás elsősorban haladó út-, és igazságkeresőknek szól! Célja, hogy rávezessen bennünket az igazságra, annak megértésére.

Ím, egy rövid idézet, mely gondolkodásra késztet:

"Jézus megítélése világnézet (világossági fok illetve annak hiányában).

-      soha nem is létezett, kitalált mesefigura,

-      létezett ugyan, de egy közönséges gonosztevő volt, akit megfeszítettek a bűneiért,

-      létezett, de csak mint Pártus herceg, Felemelkedett Mester, Szíriuszi küldött (válasszatok kedvetekre), aki Magdalai Máriának gyermeket is nemzett,

-      létezett, nagy tanító, gyógyító (egyes vallásokban Próféta) volt  ugyan, de semmi esetre sem tekinthető „Isten Fiának”, csak egy embernek, különleges képességgel bírt ugyan, de mégis csak ember volt,

-      Istennek Fia (vagyis Isten tenmagáról való gondolata) volt, van és lesz, mert Ő Örökkön való!"

 

A Kulcskérdés

A mocsár hasonlat

Jézus példabeszédekben tanított. Most egy hasonlatban mondom el, hogy milyennek látom a földi életet. A földi ember élete olyan, mintha mocsárban élnénk. Már annyira megszoktuk, hogy nem látjuk, hogy mocsár ez. Sokan azt gondolják, ez a legszebb hely a világon, ennél nincs szebb. Nem is akarnak kijönni belőle. De sokan megunták már a mocsárban élés nehézségeit, ők már szabadulnának belőle. 

De szabadulni csak felfelé lehet! Önmagunk nem tudunk kiugrani, kimászni a mocsárból. Isteni segítséggel lehet, például egy fa ágába kapaszkodva. Vagy valaki kötelet vagy botot nyújt, hogy kihúzzon a mocsárból. Nem egyformán vagyunk elsüllyedve a mocsárba. Van, aki csak bokáig, van aki térdig, van aki derékig, sőt olyan is van, aki nyakig a mocsárban van, és olyan sáros a szeme, hogy nem lát tisztán. Segíteni kihúzni a mocsárból csak olyan tud, aki kevésbé van elsüllyedve a mocsárban. 

Jézus annyira tiszta volt, hogy a vízen járt. Azaz ő bűntelen volt, nem süllyedt bele a mocsárba. Elmondta az embereknek, hogyan kerülhetünk ki a mocsárból. Ha szeretjük az Istent és szeretjük, segítjük egymást. Sokszor érzem úgy, hogy segítő kezet nyújtok egy nálam jobban a mocsárba süllyedt embernek, és ahelyett, hogy ki tudnám húzni, ő ránt bele engem mélyebben a mocsárba, hogy egy szinten legyek vele. Akik már mélyen vannak a mocsárban, azok nem hisznek abban, hogy ki lehet kerülni belőle, és van más hely is a mocsáron kívül. És mit nyújt a mocsár? Egy olyan élőhely, amely az anyagot adja neked. Mikor még nem vagy benne vágyódsz rá, hogy kipróbáld, de amikor benne vagy, tapasztalattal rájössz, hogy ez csak víz és sár, amely foglyul tart, nem szabadulhatsz belőle. 

Könnyű volt belekerülni és nehéz kimászni belőle. Nem is érted, hogy miért vágytál erre! Szeretnél már kijutni! Pedig egyszerű lenne a kijutás. Meg kellene fogni egymás kezét. Aki nincs annyira belesüllyedve, az felhúzza a mélyebben levőt, majd fokozatosan mindenkit kihúznak a partra. De ehhez az kell, hogy mindenki ki akarjon jönni a mocsárból!

(Novák Marcsi)

Éhes voltam, és ennem adtál

A kisvárosban megnyitandó panoptikum ellen minden egyház, gyülekezet és közösség- legyen az keresztény, buddhista vagy Krisna-tudatú- egyöntetűen tiltakozott. A fő kifogásuk az volt, hogy - az ő szavaikkal élve - „megszentségtelenítő módon jelenítené meg az általuk tisztelt isteneket”. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy Jézust számtalan vallásos tárgyú festmény, szobor, feszület ábrázolja, Buddha szobra a keleti világ rengeteg pontján mosolyog titokzatosan, s Krisnát is többféle módon megörökítették. A panoptikum viaszszobrai csupán ezekhez hasonló szerény próbálkozások lettek volna a szellemtörténet eme óriásainak megjelenítésére. A megnyitás ellen hadakozóknak egyszerűen már jó előre szúrta a szemét ez az egész, maguk sem tudták volna értelmesen megindokolni, miért.

Foggal-körömmel kapálóztak, mire a vállalkozó és művészcsapata még nagyobb szenvedéllyel dolgozott az ügyön. A panoptikum megálmodója, egy megrögzött agglegény és életművész, egy amolyan mindenütt jelenlévő „arc”, ahogy szokás az ilyet nevezni, elszántan ragaszkodott elképzeléséhez, s pár hét leforgása alatt helyet kerített, nem törődve a horribilis bérleti díjjal, s fittyet hányva az őt pocskondiázó hangoskodóknak. Szerzett pár lelkes, félig amatőr, ám tehetséges, kreatív és merész művészt, akik hajlandóak voltak véghezvinni az elgondolását, sőt, kifejezetten örömmel támogatták. 

A kiállítás tervezett címe „Szellemi időutazás” lett volna, mivel a kultúrtörténet és szellemi fejlődés olyan meghatározó alakjait kívánták felsorakoztatni, akik karizmatikus személyiségükkel, munkásságukkal, forradalmi gondolkodásukkal befolyásolták, felkavarták, előrevitték az emberiség sorsát. Többek közt vallási, spirituális vezetők, misztikusok, híres filozófusok, gondolkodók, művészóriások, nagy hatású tudóselmék szerepeltek a palettán. Mindenesetre tényleg merész elképzelésnek tűnt, hogy például Michelangelo és Krisna, Arisztotelész és Jézus, Galilei és Buddha egy térben fognak mutatkozni. Természetesen a tervezett rendező elv egy időbeli sorrend lett volna. A vezérfonal az idő aspektusa mellett egyfajta asszociációs lánc volt, az egymás mellett sorakozó alakok valamiféle logikai kapcsolatban is álltak egymással. A kiállítás hangulatát zenei-és hangeffektusokkal is színesíteni akarták. Nos, a viasz kétségtelenül kevésbé nemes anyag, mint a márvány, de a cél, hogy a szellemóriások pár hétre együtt jelenjenek meg a nagyérdemű előtt, feledtette mindezt. 

Az alkotókra teljesen átragadt a kiállítás megálmodójának lelkesedése, a szobrok viszonylag gyorsan elkészültek. A kiállítást az előzetes mozgolódás ellenére aránylag botránymentesen meg lehetett nyitni, csupán pár békés Krisna-hívő ülősztrájkolt s énekelgetett az épület előtt. Mellettük egy szakadt külsejű férfi ült törökülésben a fűben, és hangosan olvasott az Újszövetségből: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok.”Nem sokan hederítettek rá, néhányan pár forintot dobtak a sapkájába. A megnyitó idején a Dómban rendhagyó időben tartottak nagymisét. Mindez azonban nemhogy elriasztotta volna, de inkább még jobban vonzotta a kultúrára és szenzációra szomjas nézősereget. 

Rengeteg látogató volt kíváncsi a panoptikumra, s csak úgy özönlött a nép. A belépőjegyeknek baráti ára volt, ez még több embert csalogatott a kiállításra. A pompás szobrok és a pazar zenei aláfestés megtették a hatásukat, a kiállítás összességében sikeresnek volt mondható. A filozófusok és művészek közt szerényen meghúzódó Jézus-szobor egyik szembeötlő, és némelyeket megdöbbentő, sajátságos vonása volt, hogy a nyakában egy napmedál volt látható. 

Legelőször Buddha tűnt el, teljesen nyoma veszett, és sohasem került elő. Innen fogva éjjel-nappal biztonsági őrt alkalmaztak. Egy hét múlva az élénk színekkel ábrázolt Krisna szobra vált köddé, ez azonban előkerült pár hónap múlva, meglehetősen megviselt állapotban, színei megkoptak, a Vidámparkban bukkantak rá. 

A látogatók közt volt egy asszony, akinek szeme zöld volt, sárga pettyekkel. Időtlenül szép volt, mindig nevetett, de a szeme szomorú volt, ettől különös kifejezés ült az arcán. Nemrég még folyton a szomszédos presszóban üldögélt szerelmével, a bukott íróval, akinek tündöklő tehetségét nem ismerték el, s a mellőzöttség és az ital hamarosan végeztek is vele. Az asszony majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, hetekig nem mozdult ki az utcára, míg egy napon erőt vett magán, átment a Bujkáló szeretők presszójába, megivott egy sherryt, s elhatározta, hogy nem hagyja el magát. Első útja a panoptikumba vezetett. 

Pár nap múlva a ligeten át haladt, ahol a vaskos platánok százezer titkot őriztek. Szerelmére gondolt, a szíve sajgott, a haját szétkócolta a májusi szellő. Hirtelen nyöszörgő hangra lett figyelmes. Látta, hogy egy öltönyös férfi egy előtte a földön fekvő, védtelen embert rugdos. Az asszony odafutott, de mire odaért, csak a durván lihegő öltönyös hüledezett egymaga, szemét forgatta, s kereste áldozatát. Az asszony furcsállotta a dolgot, s megkérdezte, hogy miért bántotta a másikat. Hiába mondtam neki, hogy nincs pénzem, csak erősködött a nyomorultja, hogy éhen veszik, hát úgy felidegesített, hogy felhúztam magam. De hogy hova tűnt ez a kurafi, hát nem értem, az előbb még itt volt, a saját szememmel láttam. De jobb is, hogy eltűnt, mert istenemre, hát meg is öltem volna. 

Az asszony zaklatottan ment tovább. Eszébe jutott a panoptikum előtt ülő férfi, aki az Újszövetségből olvasott. Lassan sötétedett, lilásfekete árnyak borultak a platánokra, s a lemenő nap utolsó lobbanása izzó narancsszínbe vonta a fák tetejét. Hirtelen újra hallotta a nyöszörgő hangot. Erős szúrást érzett a szívében. Egy szakállas, vállig érő hajú, lepelszerűségbe tekert férfi lépett elé, s halk, de határozott hangon így szólt: Emberemlékezet óta nem ettem, kérlek, adj ennem. A lábán bőrsaru volt, a fehér lepel, amibe burkolózott, piszkos volt és rongyos. A homloka vérzett, s kissé görnyedten járt. Az asszony arra gondolt, ez az a férfi, akit az előbb megvertek. 

Az idegen olyan rimánkodóan, szelíden és áthatóan nézett az asszonyra, hogy annak beleremegett mindene. Nincs nálam pénz, de ha eljön hozzám, megfürödhet és készítek harapnivalót. A férfi bólintott. Az asszony még sosem tett ilyet, de ebben az emberben –maga sem értette, miért- feltétel nélkül megbízott. Amúgy sem volt veszítenivalója. Amikor a lakásba értek, megengedte a fürdővizet, és nekilátott a vacsorának. Addig is adott neki valami hideget, hogy ne vesszen éhen. Menjen, tisztálkodjon nyugodtan, mondta, s a kezébe nyomott egy fehér törölközőt s egy tiszta inget és nadrágot, s a fürdő felé biccentett. A férfi hálásan nézett és elindult. A tekintetében volt valami, ami nagyon ismerős volt az asszonynak, de nem tudta volna megmondani, honnan. Az a „mindig is ismertem” érzés, az a döbbent ráismerés. 

Villámgyorsan készített egy rántottát, a nagymamájától tanulta, szalonna, hagyma, paprika, paradicsom volt benne, a tetején sajt. 

A férfi résnyire nyitva felejtette a fürdőajtót, s az asszony nem tudta megállni, hogy be ne nézzen. A férfi csukott szemmel állt a zuhany alatt. A teste szép volt, a hátán vörös csíkok, s a kezén, mindkét kézfején hatalmas seb. 

Az asszonynak összeszorította valami a torkát, a szíve élesen sajgott, s zokogni kezdett, lábujjhegyen visszaosont a konyhába. 

A férfi szótlanul evett, tekintetét néha ráemelte az asszonyra, a szemében tűz volt, mindennél különösebb, izzóbb tűz. Hamarosan megágyazott neki, a férfi kimerülten zuhant az ágyba, az asszonynak az volt az érzése, talán soha nem is aludt rendes ágyban. Percekig nézte az alvót, mintha egy gyermeket figyelne. Apám, gyermekem, barátom, mindenem, suttogta, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Az asszony tudta, hogy a férfi egyszer el fog menni, és előre félt, mert máris elképzelhetetlennek érezte az életét a jelenléte nélkül.

Egy reggel tényleg nem volt ott. Az asztalon feküdt a napmedál, mellette egy írás: mindig veled leszek. 

A panoptikum aznap zárt, összesen két szobor hiányzott.

Bombicz Mónika

A Hegyi Beszéd magyarázata Tandari Évától

Kedves Olvasóim! Ezúttal egy hosszabb lélegzetű írást teszek közzé, melynek a nyelvezete sem egyszerű, de ha egyszer ráéreztetek, onnantól sokkal könnyebb a tudattal való megértése és szívvel való befogadása. Jézus egyik legismertebb tanításáról, a Hegyi beszédről szól, melyet oly sokféleképp értelmeztek már, jól és rosszul. Tandari Éva ezúttal is segít!

 "Kik a Boldogok? Nemde bár vélnétek, hogy azok, kik egészségnek örvendenek, kik kényelmes, nagy házat, vagyont, jószágot, nagy családot, s mindenféle hatalmat mondhatnak magukénak… Vélnétek, azok mondhatják magukat boldognak, akiknek házában örökös vígság lakozik, akik mindenkor ki tudják harcolni a maguk igazságát, akik a Jog, és a Törvény fölött állnak hatalmuk és erejük révén, vélve: ők maguk a Jog, és ők maguk a Törvény…

 Vélnétek: ezek a boldogok,  aminthogy vélitek is, ám nem így van!           

"Boldogok azok, akik lélekben szegények, mert az övék a Mennyeknek országa…

Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak…

Boldogok a szelíd szívűek, mert ők öröklik mind a földet…

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az Igazságot, mert nékik Igazság adatik…

Boldogok az irgalmas szívűek, mert ők irgalmasságot nyernek…

Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják…
Boldogok a békességre törekvőek, mert ők az Istennek fiai…

Boldogok, akiket üldöznek az Igazság miatt, 

mert övék a mennyeknek országa…

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, 

és hazug szókkal minden rosszat reátok fognak énérettem! 

Örüljetek akkor, mert ha örömös hűséggel viselitek ezt, jutalmatok bőséges a mennyekben: hiszen így üldözték már a prófétákat is, tielőttetek…”

S most bontsuk meg e sort, hogy amiként mondtam kibonthassam és megmagyarázhassam számotokra e másik, a korábbitól némiképp eltérő szemszögből is:

“Boldogok azok, akik lélekben szegények, mert az övék a Mennyeknek országa…”

 Amiként tudjátok, a “lélek” szót még Eszterrel dolgozva nem is annyira valósággal a Lélekre értelmezve, mint inkább a Tudatra vonatkoztatva használtuk. Annál is inkább, mert a jelenleg általatok már megismerhetett fogalmak akkor még nem léteztek. Az ember még nem állt azon a Tudati és Szellemi emelkedettségi fokon, hogy képes lett volna megérteni a különbséget amely a felsőbbrendű ÉN, tehát az ÉN-fél, és a szellemi Én-rész közt, valamint a Tudat és a Lélek közt van. Még abból kellett kiindulnom, ami a Tudatba íródott kép volt, tehát abból, hogy a Szellemet vették a magasrendű, s a Lelket az alsóbbrendű nem fizikai, a Tudatot irányító elemnek. Ekként tehát az érzelmi oldalt a Léleknek, az értelmit a Szellemnek tulajdonították: de mindahány, az érzelmekre is ható történést a Lélek által vélték érezhetni.

Ha gondjaik voltak, vagy bosszúság érte őket, még akként fogalmaztak: nehéz a lelkem (vagy a szívem), mert nem volt fogalmuk arról: a Tudatot, s nem a Lelket támadja az ellentét, annál is inkább, mert ti nem Lélek-elemmel, hanem Lélek-szállal bírtok, amely azonban tökéletes védelmet élvez. Az Őrszellem védi az ÉN-t az Én-résszel összekötő szakaszt, hisz enélkül az asztrális Világképben maradó ÉN-t annak Én-részével összekötő szálat már akár a legelső, tehát még az Én-rész testbe öltözését megelőzően megtámadná és meg is semmisítené az ellentét számtalan képviselőinek valamelyike, tehát már a testet öltés is lehetetlenné vált volna, s nem most, de már az Utak kezdetén. Amiként az Őrszellem oltalmazza tehát az ÉN-t és annak Én-részét összekötő Lélek-szálat, akként oltalmazza maga az Én-rész az őt a Tudattal összekötő szakaszt, hisz annak biztonsága az Út alapfeltétele. Ekként az ellentét a Tudat ellen fog támadni, s csak ha a Tudat behódol néki (tehát gyöngének bizonyul ellenében valami, nem egyszer rajta kívül álló ok végett), lesz képes akár teljességgel is megszállni magát az Én-részt is. De még akkor sem a Lélek-szálat, hisz az akkortól az ő érdeke is, hogy a Lélekszál épségét megóvva mind tovább tarthassa létben a fizikai test működéséért felelős agyat, amely a test vegetatív, tehát spontán működéséért is felel, hisz ő maga is a test révén vonzhatott, és vonzhat mindmáig magához többletenergiát az általa megszállottak Tudatából csak úgy, mint a fizikai testből, vagy e kettőn át az általa megszállva tartott személy környezetében élőktől.

A Lélek szó ez esetben tehát a Tudatot jelöli: de ebben az kibontásban épp úgy érvényes az ÚR Tanítása, mint a korábbi kibontás szerint! Akik képesek felismerni önnön tudatlan, és kicsiny voltukat, azok képesek teljességgel reáhagyatkozni az Úrra, és oly önfeledt nyugalommal hagyják magukat vezetni Általa, amiként a kicsiny gyermek, aki az ő szülői kezét fogva teljességgel biztonságban érezve magát, teszi meg az ő kicsinyke lépteit. Ekként kell néktek is felismernetek a magatok tudatlanságát, és ekként kell hagynotok, hogy az Egyetlen Mester fogja a ti kezeteket, és vezessen, amerre haladnotok kell. Aki ekként képes elfogadni az ő kicsinységét és tudatlanságát, nem csalatkozik, és nem téved el: s ez lesz a Léleknek boldogsága, ez a végtelen nyugalom.

 Aki viszont már önnön “bölcsességének” hamis “nagyságában” tetszeleg, az már e hibás Tudati képpel el is engedte az egyetlen biztos Kapaszkodót, s akkor az bizony tévelyegni fog, ha nem veszi is észre, s már elveszti gyermeki Boldogságát, mert megkopik benne a Lélek biztonságérzete: vagyis a Tudat s a szellemi Én-rész biztonság-tudata, amely mindenkor a Kegyelem Oltalmazó Erejében rejlik.

 Mert egy ideig, vagy akár egy Élet-út teljes hosszán is képessé lehet megmaradni abban a hamis tudatban, hogy övé a Bölcsességek teljessége, s ekként “az egyedül Tiszta Gazdagság: Szellemnek és Léleknek és elmének Gazdagsága”, holott csak a kezébe kaparinthatott, kicsiny Bölcsesség-morzsákkal bír, s azokat nagyította fel számára a magabízóvá lett Tudat, amelyet ekkor már nem az ÚR, hanem valaki más vezet. Ekként tudta, s tudja is az ellentét tévútra csalni azt a számtalan, s már még annál is több “médiumot”, akik olykor már a legelső kezükbe adott kis Bölcsesség-morzsa birtokbavételekor akként vélik: a Mindenség Bölcs Hatalmassága övék. S épp ez a hamis hiedelem lesz az, amely elhomályosítja látásukat, meggátolván őket abban, hogy különbséget tudjanak tenni a hamis, és a valóban Tiszta között. S itt, ebben a kibontásban már nem is a földi formában vett Boldogságra utalt az ÚR: de a Szellemnek Boldogságára, mert hisz végeredményképp maga a Szellem is akkor, és az által vetette el magától a Boldogságot, amikor nagynak és hatalmasnak látta, vagy legalább is kívánta látni önmagát, megtagadva és eltakarva még önmaga elől is: bizony, kicsiny ő, Istennek, a Teremtő EGY-ségnek oltalmazott és Szeretett kicsinye.

S ebből kiindulva egy újabb értelmezését is megvizsgálhatjuk e Tanításnak, már akként, hogy a “Lélek” szót az Eszter-korabeli ember értelmezése szerint, tehát mint az érzelmek irányítóját vesszük alapul. Bizony, boldog az a Teremtmény, aki képes felismerni: mily kicsiny is őbenne a Szeretet, és a Szeretni tudás az Istennek Tökéletes, Végtelen és Örök Szeretetéhez viszonyítva! Boldog, mert e Felismerés már azt a Bölcsességet is magában rejti: bárha csak szikrája az ő Szeretete a Teremtő EGY-ség Szeretetének: azért ő mindenkor, minden körülmények közt élvezője és birtokosa az Ő Teremtője Szeretetének.

Nem tudom kellőképp érzékeltetni véletek, gyermekeim: micsoda hatalmas Áldás ez, és mily véghetetlen, megnyugtató Kegyelem! Nem csak a ti számotokra, tehát nem csak az EGY-ségtől eltávozottak számára, de még azok számára is, akik mindenkor megmaradtak a Teremtettség Tökéletes EGY-ségében, megmaradván Istenben. S épp e Végtelen és Örök Szeretet az, amely a Mennyei szinteken élők semmihez sem hasonlítható Boldogságát adja. Tudják, hogy soha örökkön nem lesznek képesek bárha a szikráját is visszasugározni a feléjük áramló Teremtő Szeretetnek, és tudják ezzel egyidejűleg azt is: mégsem veszítenek el a Teremtő Szeretetből egy kicsiny szikrát sem! Az mindenkor övék, Teremtett Szellem-gyermeki Örökrészük, amely éppenhogy kicsinységük végett illeti meg őket az Egyedül Hatalmas, Teremtő EGY-ségtől, s mert megilleti őket, bírhatják is azt örökkön - örökké.

Amiként bírhatjátok azt ti magatok is, ha ti elfedtétek is magatok elől e Végtelen és Örök Szeretetet. Mert elfedtétek, több rétegű, s mind sötétebb fátyollal fedve el magatokat a reátok hulló Szeretet-sugarak elől, hogy mindenkor csak annyit érezhessetek belőle, amennyit képesek vagytok e fátylak elvetése révén ismételten is megérezni. De amilyen mértékben képessé lesztek azt ismételten is megtalálni, oly mértékben bírhatjátok is azt: s a Cél éppen hogy ez! Megtalálni, élni, s ekként Vissza is tükrözni A TEREMTŐ EGY-ség felé azon Szereret-sugarakat, amelyeket ismét, s már valóban magatokénak tudhattok, mint az EGYETLEN IGAZSÁG parányi, mégis felbecsülhetetlen értékű szilánkocskáját…

“Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak…”— mondja az ÚR, s itt már ez utóbbit érti, mint a szomorúság okát. Mert bizony, szomorú az a Szellem, amely tudatára ébred önnön balgaságának, annak, hogy ő maga zárta ki magát, és rejtette el magát a Teremtő EGY-ség Végtelen Szeretet-árama elől. Ám aki már képes e Felismerés birtokosává lenni, és képes szomorkodni önnön balgasága végett, azt maga a Felismerés és a megbánás teszi Boldoggá is, hisz a Felismerés megadja számára az Erőt: korábbi tettei, szavai, érzései és gondolatai megtisztítására, amely tisztátalan elemek lényegében azok a bizonyos Maya-fátylak, amelyek közül ekként egy lehull a Szellemről, vagyis az ÉN-ről, amely Én-része révén kap alkalmat e Maya-fátylak feloldására, semmivé tevésére. A fátyol lehull, s az ÉN egy Fény-körrel feljebb, egy fokkal közelebb léphet az egykor magáénak tudhatott Tiszta Boldogság felé.

“Boldogok a szelíd szívűek, mert ők öröklik mind a földet…”

— E harmadik Tanítás magyarázata talán egy kissé bonyolultabb lesz, semmint várnátok. Ezért még a mondatot is megbontjuk, amiként azt korábban is tettük.

Kik a szelíd szívűek? Azok, akik az Igaz Szeretet Bizonyosságában élnek, mert ők már bírhatnak azzal a Felismeréssel: Létük a Föld színén nem más, és nem több, mint tanulmány-út, amelyet végigjárva, s már a Krisztus Törvénye szerint járva azt végig, előrébb és feljebb jutnak a Valóság felé vezető Úton is.

Ők már nem fognak földi kincsek után törni, hisz tudják: semmi az, s ha az után vágyakoznak, csak a semmit szerezhetik meg maguknak. Nem törnek magas pozíciók után, mert tudják: az Egyetlen Valós Hatalom a Szeretet, azaz Krisztus: s miféle Földi hatalom lehet képes megadni nékik azt a Rangot a Valóság Világában, amelyre akkor emelkedhetnek fel, ha a Legnagyobb Hatalmat: A Szeretetet igyekeznek megtanulni és megvalósítani akként, amiként azt a Leghatalmasabbtól látják és tanulják?!

Azok a szelíd szívűek, akik a Leghatalmasabb Parancsot betartják, mert azok a kicsiny, csak földi értelmezésben vett parancsok ellen sem éreznek késztetést zúgolódni, vagyis nem lesznek elégedetlenekké, hisz a Szeretet megelégíti őket, és megnyugosztja őket mindenkor. Az igazán szelíd szívűt nem zaklatja fel semmi féle méltánytalanság, mellőzöttség, nem bántja, és nem szomorítja meg, ha valaki az őt esetleg méltán megillető helyre tör: szótlan mosollyal fog félre állni, mert tudja: Istenben, és Isten előtt minden és mindenki EGY: s ha a föld színén az élre törni vágyna is, nem jut sem előrébb, sem magasabb polcra az Istennek Országában, mint ami valóban is az ő helye öröktől: ekként fölösleges is volna a rövidke Földi Életet oly dolgokkal elvesztegetni, amelyeknek semmi hasznát, de inkább még kárát látja a Valóság felé vezető Úton.

…“mert ők öröklik mind a Földet” - ekként szól a mondat második fele. Részint az Új Földre utalt e szavakkal a Mester, amiként azt korábban már kibontottam számotokra (Pét. I. 70-74).

De azzal együtt már egy magasabb értelmezésben is említette a Földet. S még csak nem is konkrétan magát a Földet, mint Bolygót, de azt, mint Birodalmat értve. S vajon mely Föld, miféle Birodalom az, amelyet A FIÚ ISTEN mint Krisztus-gyermeki Örökséget: övéinek ígért?

Amely királynak a Földön van birodalma, az a földi birodalmat hagyja az ő fiaira. Az Égi Király földje, tehát Birodalma azonban nem a föld színén van, nem is lehetne: ekként viszont az Úr sem ígérhette azt a Birodalmat Övéinek, amely nem a maga Valós Birodalmának része, hisz a Föld, mint Kozmikus elem, mind magasabb szintre emelkedik, míg végül visszaváltozik, visszanemesedik azzá, ami eredetileg volt is, vagyis a lefelé tartó ÉN-képek Szellemi-gondolati energiáivá.

Az ÚR, Aki Istennek Krisztusa nem egy nem létező, de egy nagyon is létező, mert az Egyetlen Valóság Világában létező Birodalmat; tehát “Földet” ígért örökül azoknak, akik az Ő Gyermekei az Ő Szeretetében, annak elfogadása, megélése által. Aki igazán képes megélni önnön Krisztus-gyermeki mivoltát, már a Fent Világának, az Életnek Örökét veheti Attól, Aki Szülője néki, mert Szülője, Ős-forrása a benne élő Szeretetnek, amely Szeretet révén lett Krisztus Gyermekévé.

A legmagasabb rendű értelemben tehát a Valós Élet Világának Földjét veszi örökül mind az, aki szelíd és alázatos szívű, vagyis olyan, amilyennek lenni Krisztus tanította, s tanítja azóta is mindenkor, minden Útján egy fokkal magasabb szintű Ismeretet adva át néki, mint Bölcsesség-elemet e Szeretetből, annak mibenlétéről.

“Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az Igazságot, mert nékik Igazság adatik…”

S e Tanítás részben, de talán egészében visszautal arra, amit fentebb már említettem. Egyetlen IGAZSÁG van: Az Istennek Igazsága. Az, amelyet a Szellem elvetett magától, s amelyet ekként összetört magában, és a maga számára, s amelyet azóta is igyekszik minden Ember, s mindahány, már a kellő Ébredt-ségi fokra, de még nem a negyedik szférába ért Úton járó megtalálni, hogy magáénak tudhassa azt. Ám azt nem tudhatja magáénak soha, senki, csak aki a legteljesebb alázattal közeledik az összetört EGÉSZ kicsiny darabjához, amelyhez közeledni már valóban meg van benne a kellő Erő, hogy akkor azt a kicsiny Igazság-töredéket az ÉN-be építve, már ismét a magáénak vallhassa.

A baj többnyire csak az, hogy aki már egy kicsinyke parányát megismerte az Egyedülvaló, Ősi Isteni Igazságnak, akként véli: a teljesség ismeretével bír. Pedig ha csak azt figyelitek: miként bontok ki én magam is előttetek egy-egy Igazság-morzsát mindahányszor újra, s mindig más és más oldalát mutatva meg ugyanannak az egyetlen Igazság-töredéknek, ráébredhetnétek arra, hogy mennyire csekély a Teljességhez az a kis szilánk, amelynek ha már mindahány oldalát megmutattam, amelyet a ti korotok embere számára megmutatnom engedtetik az Úr Kegyelme által, még mindig csak egy kis részét, csak néhány elemét ismerhetitek: de még ama részt sem teljességgel, s az még akkor is csak egy kis rész, egy kicsiny töredék a Teljességből. Nem véletlen mondtam már nem egyszer, s nem véletlen ismétlem most el újra: nem állhattok meg egyetlen Igazság mellett, még ha százannyira Tiszta is az! A Felismert jót a felismert még jobbal felül kell tudnotok írni: a régit sem elvetve, de már az újat hozzákapcsolva, hogy legalább az az egy kis törmelék, amelyet a Nagy Egészből magatokénak vallhattok, mind teljesebbé lehessen, mire az Út véget ér.

“Boldogok az irgalmas szívűek, mert ők irgalmasságot nyernek…”

   E Tanítás kibontásához vegyünk még egy rövid részt a Máté ev. 9.13 - ból:

…“Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.”…

— E Máté versben a legfontosabbat mondta ki az Úr: azt, hogy nem vérrel, és nem kényszerrel: de Szeretettel kell vezessétek egymást az Úton. Akik nem a Krisztus által tanított és megmutatott Szelíd türelemmel kívánják a már felismerten helyes Útra vezetni Testvéreiket, de a maguk vélt, vagy akár valós igazságát a Tudat Szabadságát megkötve akarják rájuk kényszeríteni, már letértek a Krisztus-mutatta Útról, mert a Tudat kényszerítése révén csak a maguk akaratát töltik be, mit sem törődve azzal: mit rombolnak le a Tudatban csak azért, hogy az általuk helyesnek érzett igazságok egy kicsiny morzsáját igyekezzenek adni mindahelyett, ami addig a Tudatban volt, s amely ekként, már a maga korábbi, bárha csak hamis “kincseitől” megfosztva üressé, és védtelenné válik.

Az Irgalmasság ebben az értelemben a Szeretet: annak egy magasabb rendű formája, s a Szeretettel semminő áldozat fel nem érhet, és nem vetekedhet, mert hisz a Valódi  Áldozat is mindenkor a Szeretet nevében és jegyében, s nem annak ellenében esik. Akik igaz irgalommal tudnak lenni Testvéreikhez, megvalósítják irgalmasságukkal e magasabb szintű Szeretetet: s ekként ők is Irgalmat találnak a Szeretet Istenénél.

Különösen és kiemelten fontos e Tanítás éppen a ti korotok, s az utánatok következő Nemzedék számára! Az irgalom ugyanis egy a Kegyelemmel: s ti a Kegyelem Törvényébe, vagyis a magasabb rendű Szeretet Törvényvilágába kell tudjatok átlépni, hogy a felemeltetettek nagyon is szűk csoportjába kerülhessetek. S arra, hogy irgalmasságot gyakoroljatok, vagyis hogy már gyakorlattá változtassátok a bennetek élő Szeretetet, ma is számtalan lehetőségetek van, vagy legalább is: volna, s még több lesz a holnapok során. Irgalmat gyakorol, vagyis a benne élő Szeretet szavára hallgat az az asszony, aki az utolsó pillanatban tudja kimondani azt a “nem”-et, amellyel lényegében alig is megfogant magzata Életére mond Igent. De irgalmasságot cselekszik az is, aki amiként korábban mondtam, a szíve szavára hallgatva pártfogolja hajlék nélkül maradt, rászoruló Testvéreit, s itt is gondolok úgy Ember-testvéreitek bármelyikére, mint a mások által eltaszított Lélek-lényekre, még akkor is, ha mindet nem vihetitek otthonaitokba az eltaszított állatkák közül sem. Ez utóbbi gondolat elvetése még természetes is, különösen azokban a városi házakban, ahol erre kert híján lehetőségetek sem volna. De a kidobni kívánt ruhanemű, vagy akár élelem egy-egy biztonságosan hozzáférhető helyen való elhelyezése is e Szeretet-szolgálat része lesz, ha maga a cselekedet nem csak a józan megfontoltság, vagy a megszerzett ismeretek nyomán megfogalmazódó érdek, hanem a valós Szeretet nyomán esik, mert ekként ténylegesen is a szívetekben élő Irgalmat gyakoroljátok, magatok is Irgalmat nyerve érte az Úrtól. Aki áldozatnak, fáradtságnak, nemszeretem szükség-cselekedetnek éli meg a mások iránti törődő Szeretet, tehát az Irgalom gyakorlását, s csak környezete esetleg kimondatlan elvárását, vagy a Tanítások nyomán felébredt Tudati kényszert tölti be és éli meg a cselekedet révén, nem nyer többet, mint a cselekedet révén megfogalmazott többletenergiát, amelyet viszont ki is éget, semmivé tesz benne és számára a kényszeredettség-érzet negatív energiája. Aki viszont Szíve igaz Szeretetét is adja a cselekedethez, az általa kiáramoltatott Szeretet mértékében nyeri, mint többlet Szellemi Erőt, az Istennek Szeretetét, vagyis mindinkább birtokosává lesz az ÚR Irgalmának. S mint mondtam, nem valami rendkívüli áldozatokra utalt itt az Úr, hisz Ő nem kíván egyikőtöktől sem olyasmit, ami meghaladná fizikai - Tudati - Lelki, vagy Szellemi Erőiteket! De azt igen is kívánja, éspedig teljes joggal, hogy ki-ki megtegye a tőle várható maximumot: amiként azt épp Ő mutatta meg néktek is, és mutatja mindenkor, a Kezdetektől, s mutatni fogja az utolsó egy visszatéréséig, s az után is: mindörökkön.

  Van, aki még tudhat tevőleges szolgálatot teljesíteni, van, aki már “csak” Szeretet-teli gondolatait, és imáit adhatja Testvéreinek: s akkor az előbbi az ő cselekedete, az utóbbi az ő Szeretet-teli gondolatai és imái révén cselekszi az irgalmasságot, vagyis annak révén éli meg a Kegyelem Istene tanította Szeretetet. S nem győzöm, és nem is lehetséges kellőképp kihangsúlyozni: micsoda hatalmas Erő van minden, valóban Szívbéli, akár nem is a hagyományos, megszokott értelemben vett, de a Szív sugallta szavak formájában felküldött Imádságnak!

            
“Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják…”

  — De vajon miként értelmezhetitek: tiszta szívűek? Kik azok, akik igazán tiszta szívűeknek nevezhetőek?

Nos, nem minden esetben azok, akiknek nyugodt a lelkiismeretük, mert hisz Hitleré is az volt: ő is meg volt győződve arról, hogy tökéletesen cselekszik, ekként teljes nyugodtsággal, minden lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkoltatott meg ezer és ezer és végül több százezer embert! A betörő is nyugodt, és a magzatát meggyilkoltató asszony is, mindaddig, ameddig azzal a hamis és sötét Tudati képpel tudnak élni: helyesen cselekedtek. De mégsem nevezhetnénk őket tiszta szívűeknek, mert ha betöltik is önnön Tudati késztetéseiket, kedvezve az elme gondolatának, vagy önnön fizikai testeiknek, nem töltik be az Istennek Törvényét.

Tiszta szívű tehát csak is az lesz, aki önmaga mértékében tökéletesen képes betölteni az ÚR Törvényét: A Szeretet Törvényét, amely, amiként mondtam, már eleve magában foglalja mindahány Parancsolatot is, hisz aki az Igaz Szeretetben él, nem szeg meg egyetlen Parancsolatot sem, hisz mind-ahánnyal a Szeretet Törvényét szegi meg, ellene szegülve az Isten Szavának és Legszentebb Akaratának. Aki önmaga mértékében már teljességgel tökéletesen képes betölteni a Szeretet Törvényét, ténylegesen is meglátja Istent, hisz meglátja A Szeretetet: s ha cselekedetei, érzései, gondolatai beilleszthetőek a Szeretet meglátott képébe, valósággal is Boldogok lesznek, hisz mi adhat nagyobb Boldogságot, mint az ÚR Szeretetében és Szeretetével élni?! A szívetekben élő Szeretet révén, s e Szeretet cselekedetekké változtatása révén lesztek tehát képesek meglátni Istent, s meglátjátok egy bizonyos mértékig önmagatokat is, de már Valós Önmagatokat, vagyis szellemi Én-részeiteket, amely Istennek egy Tökéletes Szikráját bírja, amely a Benne Élő Szellemi Természetet tükrözi, amely Szellemi Természet A TEREMTŐ EGY-ség LÉNYEGE: A Szeretet. S minél magasabb szinten élitek a Szeretetet, annál magasabb fokon lehettek képesek bekapcsolódni Én-részeitekbe, mert Tudati-érzelmi energiáitok annál nagyobb mértékben rezegnek együtt az Én-rész Tudati Szeretet energiáival, vagyis az Én-rész Lét-lényegével.

“Boldogok a békességre törekvőek, mert ők az Istennek fiai…”

— Isten maga a Végtelen nyugalom és béke. Akiknek elméjében csak a harc, a mindenkor mást, és másképpen akarás él, nem lesznek nyugodtak, és nem lesznek békések sem, mert épp a bennük élő, más féle akarat iránya lesz az, amely ezt lehetetlenné teszi számukra. Aki már az ÚR Tanításainak ismerője, s aki már az ÚR Útjára tette lábát, semmiképp sem lesz békétlen, hisz a magasabb rendű Cél felé fog törekedni: ekként a kicsiny, földi célok kudarca nem billenti ki nyugalmi állapotából sem Tudati, sem Szellemi én-jüket. Aki az ÚR Kincseit vágyja, nem fog harcba szállni semmiért, ami csak földi, csak az után fog törekedni, hogy a Szeretetet: Isten leghatalmasabb Kincsét a magáénak tudhassa. Aki azonban megkötötte magát a Föld kicsiny, múló kincseivel, és aki még önmaga elvehetetlen és elvitathatatlan részének éli meg az ideiglenesen, csak az adott Élet-út hosszára rendelkezésére bocsájtott fizikai eszközöket, nem lesz, mert nem lehet békés. Részint azért, mert önmaga kiteljesítésének és tökéletesítésének még a birtokában lévő eszközök gyarapítását érzi, részint pedig azért, mert a földi kincsek fölötti aggodalom már elveszi nyugalmát, s ekként benső békességét is. Aki azonban már képes felismerni azt a nagyon is fontos tényt, hogy a Föld színén is egyetlen Valós Kincs létezik, képes lesz arra is, hogy már csak a Valós Kinccsel azonosítsa magát, s csak ahhoz kötődjék, míg a mellékes földi dolgokat használja, amig használnia lehet, aztán minden keserűség nélkül elengedi még azok Tudati képét is: ne kössék a Föld színéhez azt, ami valójában nem a Földé. Ekként szerezhetitek meg a teljes benső, tehát a Tudati - Lelki és Szellemi Békességet: s mert csak az Istennek Kincse utáni vágy él bennetek, valósággal is az Isten Fiainak neveztettek, Aki az Ő fiainak ígérte az Ő Kincseit.

 A most következő két Boldogságot már egybe vesszük, mert egy azok mondandója:

“Boldogok, akiket üldöznek az Igazság miatt, mert övék a mennyeknek országa…

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazug szókkal minden rosszat reátok fognak énérettem! Örüljetek akkor, mert ha örömös hűséggel viselitek ezt, jutalmatok bőséges a mennyekben: hiszen így üldözték már a prófétákat is, tielőttetek…”

— A Sátán mindenkor alkalmat talált, s még fog is találni arra, hogy testekbe öltöztesse, s a megfelelő pozícióba juttassa a maga szolgáit, hogy azok ellen fordulhasson ekként, akik az Egyedülvaló Igazságot keresik, és megtalálván: már abban élnek, s azt követik. Ekként volt ez a kezdetektől, s ekként van ma is. Igaz: az üldöztetések ma más jellegűek, mint voltak a kezdetekben, vagy mint aminő üldöztetéseket a korai Krisztus-tanítványok szenvedtek el: de alkalmasak ma is arra, hogy akár teljességgel ellehetetlenítsék azok mindennapi életét, akik ténylegesen is az ÚR Igazsága szerint akarnak élni. A mind nehezebbé váló lét-körülmények is e célt szolgálják, hisz aki a “felszínen” akar maradni a ti jelenlegi Társadalmaitokban, annak erejét megfeszítve kell dolgoznia, hogy a valóban szükségesen felül azt is előteremtse a maga, s gyakorta már családja részére is, ami kiemeli őt/őket a legalsóbb, s ekként legszegényebb néprétegből a középosztálybeliek közé. Márpedig az emberi vágy és cél többnyire ez. Ekként viszont már sem idejük, sem erejük nem lesz arra, hogy ténylegesen is az ÚR Tanításaival foglalkozzanak, még akkor sem, ha a kor-eszmének megfelelően el-el mennek a misére, ha máskor nem is, legalább a főbb ünnepeken. S még talán jónak is mondhatom, ha “csak” ekként távolodik el a korábban megismert és követni kívánt Úttól a gyengévé váló Testvér, mert hisz ma már számtalan, nagyon is elfogadott, de sehová sem vezető tév-út áll a rendelkezésére, amelyek mindegyike alkalmat ad számára: igazolni önnön döntését, s megkísérelni ekként elhárítani magától a felelősséget azzal, hogy nem hagyta el az Utat, csak másként közelíti meg… (Azt hiszem, ez is nagyon ismerős kifogás…) Olyan “ezoterikus”-nak, vagy “spirituális”-nak mondott (de tényleg csak mondott!) utak, amelyeket követni nem csak hogy nem szégyen, de inkább sikk, divat, bátran hangoztatható tény, amelynek kimondása nem megbélyegzetté, csak még érdekesebbé, s esetleg felkapottabbá is, kedveltebbé is teszi az illető testvért bizonyos körökben. Azon körökben, amelyekben a hozzá hasonlóan e kettős irányt hangoztató, tehát a földi “értéket” a Szellemivel párosítani igyekvők csoportosulnak."

(Ez egy részlet a Szeretet Törvényvilága I. kötetéből, mely Tandari Éva weboldaláról ingyenesen letölthető.)