Ábrányi Emil: Mi a haza?

A tékozló fiú története - egy magyar versben.

Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
szólott apjához, édes szülejéhez:
“Kedves apám, lelkem, valamit nem értek;
Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek,
Szemetek – jól láttam – majd könnyekben ázik,
Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem.”
“A haza: ez a föld, hol világra jöttünk,
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -”
“De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!”
“A haza: e tájék, kéklő hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága,
Levegője, napja, vize, rónasága,
A virág a réten, a madár az ágon -”
“De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben,
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -”
“Több a haza ennél: nagyság és dicsőség,
Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik,
A kitől elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát! -”
“Én nem sínyleném meg!
Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!”
“A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje,
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva. Térden
Áldozik az ember!”
“Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!”
“Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond… Hallgasd s jól figyeld meg!”
Egyszer volt… régen volt… Üldözőbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyűlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját
Gőgös üldözőknek vitte a fülében.
*********
Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, húszszor is útját arra vette,
Hova fecske, gólya híven visszajárnak
Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az időnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelőtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába’.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szobák.
Tündöklik a napfény aranyos ruhában,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Ime most is ott űl s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:
- “Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szivtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék
S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon… csak a haza veszszen!” –
Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétűl,
Fölkaczag, kikelve rettentőn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S örült szerelemre gyúlad meg iránta,
A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden… többé nem találták.
*********
Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja,
Hogy a bujdosónak merre visz az utja;
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben,
Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre
Zúgó fergetegben és dőljön a kőre,
Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen,
S ne legyen előtte se folyó se árok,
Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog.
Ott halad a vándor… vérnyomot hagy lába,
Sár, hó-víz betódul tépett sarujába,
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
De szivében több lesz, mindig több a béke,
A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket,
A sugárzó légben vígan lebegőket!
Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja,
A szegény bolyongót szívesen marasztja,
Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében,
És az apróságot tanítgatja szépen
- Rejtélyes mosolylyal húzva őket félre –
Isten neve mellett a haza nevére!
De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat
Idegen föld néki, – mert itt nem maradhat.
Végső erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá…! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
*********
Sírsz fiacskám ? Jól van! `Ez` a haza, látod!

Isten kiscsibéi

Egyik nap, amikor mentem reggel az autómmal a visszapillantóban csodálatosan ragyogott a felkelő nap teljes pompájában és gyönyörűségében.

Eszembe jutott a nap erős fényének nézésekor, mely kerekségével betöltötte az egész eget, hogy olyanok vagyunk, mint egy „csirkekeltető”, és a nap fénye gondoskodik rólunk, adja az éltető meleget életrehívásunkhoz, és életbemaradásunkhoz.

És mi vagyunk a kiscsirkék, akiről a szerető gazda gondoskodik, élteti őket melegséggel, ivóvízzel, ennivalóval, és megfelelő levegővel.

De a kiscsirkék akaratosak, és a gazda szeme néha könnyesen nézi őket. Van, amelyik lázadozik, és csipkedi a másikat, eleszi az ennivalót a gyengébb elől. A gyengébbeket kiveszi a jó gazda az erősek elől, és külön ketrecbe teszi őket védelemként, mintha egy másik nyugodtabb bolygóra kerülnének, a harciasak meg csak marják egymást sokszor halálukig. Közben lehet, hogy azok boldogok, hogy eltűntek végre a gyengék, és most ők az urak a szemétdombon. Pedig ők semmit se tudnak a világról, nekik a világ azonos a ketreccel, és amit majd felnőtt korukban látnak ki belőle. Lehet, hogy egymás között tudnak beszélni, és vajon mit beszélhetnek? Vitáznak, elméletek gyártanak, hogy a ketrec szögletes vagy kerek, és létezik-e másik ketrec még, vagy csak övék az egyetlen a kozmosznak nevezett istállóban?

Isten ugyanígy adja nekünk az energiát, a meleget, mi vagyunk az Ő kiscsirkéi.

Többet tud rólunk, mint mi magunk, gondoskodik rólunk, meleget ad, táplál minket, Ő a gazda, és a segédei az angyalok, őrszellemek, aki naponta végzik áldásos munkájukat a fizikai sík „csirkekeltetőjében”. Ha nyitott szemmel járunk, akkor ezt nem lehet észrevenni.

De mi ezt nem akarjuk ezeket felismerni sok esetben, nagyobbnak képzeljük magunkat a gazdánál, mert mi magunk is tudunk teremteni, nagy és szép „tojásokat tojunk”, és ezzel a teremtő erővel azonosítjuk magunkat. Nagyobbnak képzeljük a gazdánál a tudásunkat, néha még kételkedünk is, hogy létezik-e a gazda. Igaz, amikor egy – egy „tojásunk” eltörik, akkor érte sírunk vagy átkozzuk, vagy ha meghal egy másik társunk, akivel eltöltöttünk egy kis időt a „keltetőben”.

Ahogyan növekszünk magasabb síkokat, dimenziókat ismerhetünk meg, és ez fejlődésünktől függ. Amikor „kiengednek minket a ketrecből” spirituálisan fejlettebbek leszünk, és egy nagyobb terek kapunk, mert kiérdemeltük, és a „keltetőből” egy nagyobb ketrecbe kerülünk, vagy esetleg az „udvaron” szabadon kószálhatunk! Ekkor már látjuk a felhőket is, és álmodozunk mindenről, a szárnyalásról, a szabadságról, de nem jut eszünkbe soha az, akinek mindezt köszönhetjük. Nekifutunk a kerítésnek, hogy átszálljunk rajta, űrhajókat gyártunk, hogy felfedezzünk más „udvarokat” is, de soha nem jut eszünkbe, hogy megelégedjünk a jelenlegi életterünkkel, és ITT és MOST éljük meg a legjobban.

És sok nekifutás után is az oktondi csak azt veszi észre, hogy rendszeresen visszazuhan a szemétdombra, amit saját magának alakított ki.

És nem gondol senki arra, hogy ez a szemétdomb nem az övé, hanem az unokáié, akitől kölcsönkapta!

Karsay István

Majd ha a tiéddel találkozol

„Mert ha itt a mulandóban haszontalan életet éltek, ha a munkátok semmit sem hasonlít az örökkévalóhoz, akkor újra meg újra vissza kell jönnötök, hogy a kísérletezésből tanuljatok meg a mulandóban az örökkévaló élethez hasonlóan érezni és élni.

Mert itt minden mulandó; mulandó az összetartozás a házastárssal, a gyermekkel, a szülővel, a testvérrel. Mindezek a léleknek csak apró szárnypróbálgatásai a szeretet törvényében. Hiszen minden újraszületéssel új feladatok, új lehetőségek nyílnak meg, amelyekben a léleknek a maga erejével kell az általa kialakított eszményhez igazodnia és az életet és az életnek különböző viszonylatait megoldania. 

Rajongva szereted a feleségedet, vagy a férjedet, és odaadnád az életedet is érte, s ez a szeretet felolvasztja az egész lényedet, hogy benne felolvadva önmagadat is odaadd, s a szeretet oltárán hamvadj el, de boldogtalan vagy, mert nem találsz megértésre? Ne gondolj vele; te magadért élsz, magadért szeretsz, ennek az érzésnek a magad lelkében kell a tökéletesség színvonalát elérnie. Mert ha elérted, és egészen fel tudsz olvadni a szeretetben, akkor már alkalmassá váltál arra, hogy majd ha a tiéddel találkozol, aki téged megért, aki a te lelked minden gondolatával, vágyával és törekvésével eggyé olvad: vele a teljes boldogságot élvezhesd.”

Több szempontból nagyon aktuálisak Tanítónk fenti gondolatai. Mondhatom „örökzöldnek” is a kérdéskört. Jelen szféra (ez a régi megnevezés, legpontosabb a fénykör), jelen dimenzióban (ez megfelel a fényívnek) ahol jelenleg a Földünk tartózkodik a boldogság állapotszerű hiánya TÖRVÉNYSZERŰ. A 3. fénykör 4.-5.fényívén ez a Törvény, mert ez a fényív még a sötétség fennhatósága alá tartozik. Erről valószínűleg senkit sem kell győzködnöm. A magunk egyensúlytalanságainak átminősítése UTÁN!!!! válhatunk érdemessé a 4. fényívbe való belépésre. Vizsgabolygó lévén sokan, nagyon sokan jöttek onnan vagy magasabb szintekről. Jellemző rájuk az ÁLLAPOTSZERŰ szenvedés melyet a vállalásuk (hívjuk karmának) vagy alapból magának a közegnek sötét volta okoz. Nem érezzük itt ÖTTHON magunkat! Pillanatokra felvillan az öröm, a derű a felszabadultság érzése…….hogy nem sokkal később átadja helyét a nyomasztó, komor, súlyos – időnként nagyon súlyos – feszülésnek. A meggyújtott mécsest időnek előtte nem szabad eloltani. Hagyni kell kiégni! Magamért égek, vagy másokért?……..Mindegy is ezt nekem kell viselnem……..Vállaltuk vagy kaptuk?……Mindegy is ezt nekem kell viselnem…….

Egy bizonyos. A nagy többségnek nem adatik meg itt és most a „tiéddel való” találkozás, vagy ha igen…..sokszor nem beteljesült örömet, sokkal inkább fájdalmas szenvedést jelent mindez.

Égessétek azt a mécsest, fájjon aminek fájnia kell, de mindenek felett

SZERESSÉTEK A SZERETETET!

mert az mindenek felett szeret BENNETEKET!

Egyedül kevés vagyok a Világ boldogítására, fényem gyönge, hangom erőtlen, Bölcsességem csekély.

Sokat kapok keveset tudok adni. Sokszor érzem mikor van szükséged egy biztatásra, egy kis vigaszra, egy éteri ölelésre……..Sokszor csak egy szó, egy jel, vagy egy gondolat, csak ennyire futja…..de ennyire legalább mindig futja… Higgyétek meg, mind fontosak vagytok számomra……ezért küldöm eme kis morzsát is…..adjon vigaszt, kitartást a háborgó sötét tengerben kicsiny lámpásotok ébren tartásához……”Mert a Fény az mindig velünk van, mert Ő a VAN!”

(Cseh Turul András)

Az ego struccpolitikája

Kapok egy fontos feladatot, megoldásra, helyesebben megélésre. Olyat, amelyre már réges-régóta vágyom, mert ez az Ősvágy nem más, mint a Tiszta Szeretet megélése, mely oly ritkán, és oly rövid pillanatokra adatik meg nekem!  Az Igazi Szeretetet manapság nem könnyű megélni, elhordozni, mert az Ellenerők tevékenysége miatt nagy tehertétellel jár! Járulékos terhe valós félelmet gerjeszt testtudatomban, mert azt gondolom, nem fogom elbírni. Elkezdek zsigerileg izgulni a belém épült társadalmi konvenciók és a korábbi kudarcaim miatt. Elég jó leszek? Elfogadnak majd engem? Rendben leszek testileg, közérzetileg? Nem fogok kifáradni idő előtt? Jaj, ugyan mit szólnak majd mások? Pont a legközelebbi környezetem fog ellenállni, lebeszélni róla minden erejével. Pedig ott az erőm. Lélekben-szellemben készen vagyok, a csatarendben elfoglaltam a helyemet, csak testtudatom képtelen ezt elfogadni, és ellenáll.

Az utolsó pillanatban visszavonulót fújnak, a feladat elnapolva. Részint csalódott vagyok, részint viszont nagy megkönnyebbülést érzek. Pedig a feladat ott van, elévülhetetlenül, és ha nem oldom meg, nem élem meg, csak görgetem, mint egy hólabdát, az a labda csak növekedni fog.

Keresek magamnak egy másik feladatot, hogy a mozgalmasság megmaradjon. Akaraterőm által vezérelve (merthogy már elegem van a pihenésből) kiruccanok a természetbe egy társasággal kirándulni. Amolyan műkedvelő módon, langyosan, kellemesen.

Az egóm eddig dacosan ellenállt, most langyosan, tunyán elterül. Milyen szép is a világ, a természet! Csicseregnek a madárkák, szálldosnak a pillangók, fújdogál a szellő. Nagyon jól érzem magam, eggyéválok a természettel, helyesebben minden olyan dologgal, ami szép és jó. Miközben szellemi harcos-társaim majd’ bele pusztulnak az értem is folyó harcba, de én már nem látom őket. Totál lila köd, felszínes álboldogság. Ebben ringatom magam, elkergetem azokat a gondolatokat, melyek a legcsekélyebb kényelmetlenség-érzéssel járnak. De ez is csak egyfajta hólabda-görgetés, és előbb-utóbb felszínre tör minden mocsok.

Mégis eszembe jut legkedvesebb harcos-társam, mikor felébredek. Nagy lelkesedéssel elújságolom neki, „mily szép az élet”, ő meg, az Igazság Hangjával „leordítja a fejemet”. Nem finomkodik, mert akkor hazudna. Leordít, felráz, mert szeret! Nekem marha rosszul esik, de rögtön rájövök igazára. Súlyos hibát követtem el!!! Testtudatilag kivontam magam a feladat alól, sőt, mi több, tudomást sem akartam venni róla, miközben felsőbb énem már készen áll.

Jézus követőinek annak idején a legkeményebb, legbrutálisabb üldöztetéssel kellett szembenézniük. Nekünk most itt, ezen a helyen és ebben az időben, a legrosszabb esetben is csak lenézéssel, értetlenséggel kell szembenéznünk. Egyelőre nem vetnek börtönbe másképp gondolkodásunk miatt. Egyelőre nem vágják el a torkunkat, csak szép fokozatosan elveszik alapvető megélhetésünk feltételeit. Az egónkon keresztül igyekeznek az Ellentét sötét erői hozzánk férkőzni, lelkünket ellopni, a tiszta Szellemtől, SZER-Elemtől, SZERetettől elszakítani, mi meg szépen bedőlünk. Szépen elhisszük a lilaködös-ezoterikus meséket, melyekben minden bekezdésben ott a szeretet, a fény, stb. szavunk. Everness Fesztivál kicsiben és nagyban, égen és földön, miközben a szomszédban már felhergelt, nyomorgó embertömeg készül a támadásra. A fesztiválozók teljességgel meg vannak győződve arról, hogy nincs veszély, csak „béke és szeretet, meg egység” van. De nézzük csak, mi történne, ha rendkívüli helyzet állna elő! Ha „csak” egy nagyobb vihar csapna rájuk hirtelen, minden előzmény nélkül (lásd: a nagy vihar 2006. augusztus 20-án!), az addig „Love and Peace” fesztiválozók már pánikban, egymást durván letiporva, agyontaposva futkároznának, mint a fejetlen csirkék, mentve anyagi javaikat, önmagukat, vagy maximum hozzátartozóikat.

A „békeidő” ellustítja, eltunyítja a testet-lelket, szellemet, miközben az egó tobzódik. A háborúság hatására az egó halálfélelmi pánikba esik, és mindent, mindenkit letipor. Ha csak amolyan „távoli fenyegetettség” (szellemi háború) van, hajlamos lesz homokba dugni a fejét, és nem csinálni semmit. Hallgat egy kis meditációs zenét, kirándul, elvan, mint a befőtt. Pedig a belső hang már „ordít”, hogy nagy a veszély!!!

Minden dolog „fentről”, szellemi szintről, a lélekszálon át képeződik le a fizikai világba, némi késéssel. Nagy háborúk folynak a szellemi szférákban, melyekről fogalmunk sincsen, csak a fizikai vetületükről. Elképzelni sem tudjuk, hogy az Ellentét erői szorult helyzetükben mire képesek. Érzik végső bukásuk közeledtét, de ez csak arra hergeli őket, minél többeket rántsanak magukkal. Ezen belül minél több olyan embert, akik már az Úton járnak. Eszközeik a lehető legkifinomultabbak. Ha a durva erőszakkal már nem megy, hát menni fog ravaszul, finoman, alattomosan kívánatos csalikkal („mert megérdemlem!”: „aranykor”, „felemelkedés”, pénz, egészség, jó közérzet, „ikerláng-kapcsolat”, „mindentudás”, mágikus képességek stb.), melyekről fogalmunk sincs, mekkora árat kell majd értük fizetni!

Észre sem vettem, hogy kísértésbe esem. Akartam egy mozgalmas napot, és pörögtem, pedig a betegségem (amit azért kaptam, hogy vonuljak félre) azt indokolta volna, hogy még pihenjek, mert a gyógyulás, tisztulás most nagyon lassú folyamat. Sőt, azt hittem, az egóm szól, hogy „aludni akarok még!” mikor nagy nehezen mégis korán felkeltem. Versenyeztem: utolérem-e a kiránduló csapatot, akikhez képest fél órás időhátrányban voltam. Magamhoz képest emberfeletti tempóval, ziháló-fuldokló futással elértem, hogy egy órával megelőztem őket! Minek?!!! Hogy bizonyítsak? Nem-nem-és nem! Magam elől, a feladatom elől futottam. Csak estefelé döbbentem rá, hogy NEM tudok magam elől, harcos társaim elől, Isten elől megfutamodni!!!

2015. június 21.

A szeretet parancsolata

Az első és legnagyobb parancsolat melyből minden fakad:

SZERETET!

A magyarság megszólítatott! A kijelentés elsőre talán túlzó, fellengzős, a valóságot nagyobbnak mutató, de nem az. A magyarság megszólítatott!

Ne a közvetítőt, sokkal inkább az üzenet küldőjét, és legfőképpen annak szándékát nézzétek.  Ne a formát, módot, külsőt, tehát a múlandó „semmit érőt” sokkal inkább a lényeget jelentő Isteni Igazságot keressétek, ami múlhatatlan. Urunk Hangja kiáradt, s kihez így, kihez úgy de eljutott. A Hangot sokan meghallották. A „visszhangok” közül hármat kiemelek. Háromféle megközelítés, háromféle út melyek összessége adja a teljességet. Az alábbi bejegyzések mindegyike az Internetes facebookon jelent meg a napokban (2015. június 02.)

1.„A Szentlélek több síkon fejti ki bennünk munkáját. Áthangol. Általában szűk skálán alacsony szintekre rezonálva léteztünk: a Lélek a mennyei harmónia hangnemére stimmol át. Bizonyos dolgok, melyek addig fontosnak tűntek másodlagosak vagy sokadrendűek lesznek , mások , amit nem is érzékeltünk , vagy figyelmen kívül hagytunk, elsődlegessé válnak. Az értésünk, szellemi látásunk más hangnemben írja le a mennyek birodalmának szimfóniájával dúsult világunkat. Szépségektől elragadva, a csodát természetesnek véve, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy hallgatóságunkból sokan nem mentek át a változáson. Számukra a nem e világi terminológia fogalmaival kifejezett és követhetetlen logika mentén kibontakozó megnyilvánulásunk érthetetlen értelmezhetetlen és élvezhetetlen. 

A két világ nyelvezete között a transzponálási kulcsot Jézustól kell kérnünk imádságban. A theológia tudománya örökké elhasalt azon a próbálkozáson, hogy a földi fogalomtárra építkezve mutassa be látását. 

A megmagyarázás: „diahermeneié” . Egymás átvezetése a Csodák Kertjébe, ráhangolódott szívvel.

Üdv: Tiszteletes”

2.„A spirituális képesség a szeretni tudás képessége! Ahogy növekszik bennünk a szeretet (megbocsájtunk, elfogadunk, megértünk, stb.) úgy tágul a tudatunk és az érzékelésünk. Figyeljük meg a Fénymesterek akármennyi ábrázolását, tanítását: mindig a szívre, a szeretetre, mint tisztaságra, mint fényre mutatnak, erre hívják fel a figyelmünket...

Talán az a nagy misztikus titok soha nem is volt annyira misztikus, és soha nem is volt titok?
Annyira egyértelmű volt, hogy az egyszerűségét észre sem vettük?

Kristályfény33”

3.„Kérdező: Mi a szeretet? Gyakran elérhetetlennek tűnik.

Válaszoló: A szeretetet félreértik, és egy érzelemnek tartják. Pedig a szeretet egy tudatállapot, egy lehetőség, ahogyan a világban létezhetünk, önmagunk és mások sajátos látásmódja. Isten, a természet vagy akár a házi kedvencünk iránti szeretet megnyitja a spirituális ihletettség kapuit. Amikor szeretnénk valakit boldoggá tenni, megfeledkezünk önző érdekeinkről. Minél több szeretetet adunk, annál több szeretet adására leszünk képesek. Kezdetnek jó gyakorlat lehet, ha napközben mindenkinek jót kívánunk gondolatban. A szeretet szeretetteljességgé fejlődik, egyre felfokozottabb, elfogulatlanabb és örömtelibb lesz. Elérkezik az idő, amikor mindenbe és mindenkibe „beleszeretünk", aki az utunkba akad. Az ennyire felfokozott megnyilatkozást korlátoznunk kell, mert a szeretet különös módon sokakat megijeszt. Sok ember legfeljebb egy rövid pillanatra tud nyíltan mások szemébe nézni, ha egyáltalán képes rá, és ez még nehezebb számukra, ha az illető szeretetteljességet sugároz. A szeretettel szembesülve némelyek egyenesen megrémülhetnek.

Dr. David R. Hawkins - The Eye of the I (A Valódi Én hatalma) 315 old. (pdf)”

Nyitott szív, ráhangolódás, a Szeretet Hangjának meghallása, s az első „rémület” után a SZERETET Tanításának be- és elfogadása mely a „Mi a SZERETET?” kérdésére válaszol. Ennek megértése itt és most - a Sötétség Fejedelmének fennhatósága alatt álló Földünkön - nehéz, de nem lehetetlen feladat.

Repüljünk vissza az idők szárnyán 2 000 évet. Oda és akkorra amikor az Úr testben járt közöttünk. Ezen belül is egy városi zsidó templomba a zsidó szertartás végére ahol is…………

„minden szem a Mesterre szegeződött, s mindenki az Ő szavait várta” 

Jézus Urunk tanítása

„Miként beszéljek néktek a Mennyeknek Uráról? És mit mondjak néktek a Mennyek országairól? És miként tanítsam tenéktek az Egyetlen Nagy Parancsolatot? – kezdte Mesterünk, anélkül, hogy felállt volna ültéből. Erre amúgy sem volt szüksége: így is kimagaslott a mellette - körötte ülők közül, úgy, hogy arcát, meleg-barna szemét jól láthatták hallgatói…

– Immáron közel három esztendeje, hogy közétek léptem: három esztendeje, hogy kezetekbe adom nap mint nap az én Atyámnak Világosságát, s mindama Tiszta Tanításokat, amelyek szerint élnetek, s lépnetek kellene életetek minden Útjain: de ti csak jártok továbbra is a magatok sötétségében, mert szemetek vak, fületek süket, és szívetek holt: meglátni, meghallani és megérezni az Istennek Igazságait. A Szeretet: Isten Szeretetének Nagy Törvényét és Parancsolatát tárom elétek: s ti megmaradtok a magatok vad és vak gyűlöletében. Az alázatosság Tanítását tárom elétek; s ti dölyfösek és kevélyek vagytok, s megmaradtok a ti felfuvalkodottságotokban, elé tolva magatokat mindennek és mindenkinek: még az Istennek is! Szegényeitek és özvegyetek és árváitok éheznek és szomjaznak és fáznak, s az ő segélykiáltásuk reszketteti meg nap mint nap a Mennyek erősségeit, és könnyeik rendítik meg az Istennek Szívét tevégettetek: s ti csak szavakkal éltek, mert cselekedeteitek meghalnak már a kimondatlan maradt szándékban.

Mit tanítsak hát még néktek, miként mutassam meg: miről szólnak az Atyának Igazságai? Miként tudnék beszélni holtaknak az Életről, ha azok csak a Halál igazságait ismerik, s zengik? Miként szóljak néktek az Örökkön Élő Istenről: ha csak a magatok holttá-tevő, testet és elmét, lelket és szellemet ölő “isteneteknek” szavát értitek, mert csak azt fogadni tanultátok meg?

            Mondottam tenéktek, mint mondotta Mózesnek az Isten: Szeresd a te Uradat, Istenedet, s csak néki szolgálj… Ez az első, a Nagy Parancsolat. De vajon tudja-e a ti elmétek: mit jelentenek e szavak? Tudja-e a ti szívetek: KI a te Istenetek, s hogy miképpen kell szolgálnotok, ha valósággal ŐT akarjátok szolgálni?

            Isten maga a SZERETET: az EGYETLEN BÖLCSESSÉG, amely éltet és megtart benneteket, s minden élőt: legyen az a Föld színén, vagy bárhol a Teremtett Világban. E Szereteten kívül nincs más, ami valós Bölcsesség volna, mert nincs más, ami ellene szegülhetne a ti lelketek s szellemetek Halálának. Ezt kell hát szolgálnotok, s mert a valódi, Tiszta Szeretet másféle szolgálatot el nem fogad, s el nem ismer, mint aminővel Ő szolgálja Létetek:

akként kell szolgáljátok, hogy szerettek… Szerettek mindenek felett!

           

Ezért is, hogy az első, a Nagy Parancsolat második része ekként int titeket: “és szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat.” Mert ki az, aki magára ne napfényt, s ne áldást: de bizony az Istennek Igazságát, s a méltán megérdemelt büntetést kérné, amit igazán jussolnia kellene,  ha megvizsgálná  az ő szívének -  lelkének mélyét, vagy csak mindennapjainak óráit? Egyikőtök sem, hisz mind akként vélekedtek: bűneitek csak semmiségek, amelyeket méltányosan néz, s szelíd orcával az én Atyám. Ám ha másokon látjátok ugyan ama vétségek rút sárpettyeit; mél-tatlankodástok s haragotok szava, s mind a vétkesre szórt átkok az égig érnek, az Istennek haragos ostorát, s az Ég tüzes villámait kérve a vétkesre. Ekként éltek az Istennek árnyékában: még is meg sem látva az Istent, s meg sem hallva az Ő intő - figyelmeztető - óvó szavát. Hát miként kiáltsam én fületekbe az Istennek Igazságát, ha ti szándékkal vagytok süketek, és miként mutassam meg néktek a Mennyek országainak Élő Fényességét, ha akaratotok szerint vakítjátok meg a ti elmétek, lelketek és szellemeitek szemeit?

           

Most megütköztök szavaimon. Azt vártátok: tán ékes, lágy szókat fogtok hallani ajkaimról. Ámde láttam jöttömben tanítványaimmal a ti városotok szélén álló kunyhókat, és látván láttam a ti szegényeitek mély és keserves nyomorúságát, és hallottam az özvegyek s az árvák zokogását, s ezernyi jogos panaszát: hát nem szólhatok néktek szelíd szókkal, csak mint az Igazság villáma; ostorozhatom a bennetek élő sötétséget. Ébredjetek az Istennek Igazságában, s töltsétek be ama Parancsolatot, amelyet atyáitoknak rendelt az Isten, hogy életetek legyen e Földön, s majdan a Mennyeknek országaiban is. Akinek füle van hallásra, hallja meg, s akinek szeme van látásra: lássa meg az Én Igazságomat, akinek pedig elméje van: értse is az Én szavaim Üzenetét…” 

Meghallották, meglátták, megértették a városbéliek Jézus eme tanítást? Nézzük mit láttak másnap a tanítványok.

„A part felé menet a nyomorultak viskói közt haladtunk: ott ugyan nyomát sem láttuk, hogy bárki is élelmet vitt volna nékik! A gyerekecskék a kunyhók előtt a porban guggoltak, de úgy, mintha nem is gyerekek, de kicsiny aggastyánok volnának: szomorú, éhes-sápadt arcocskájukban csak hatalmas szemeik éltek, s azok is valami néma könyörgéssel villantak felénk, majd reményvesztetten siklottak alakunkról ismét a poros földre, látva: üres kézzel járunk, magunk is kopott, szegényes köpönyegben. Visszafelé azonban már a piactéren át mentünk, s ekként hallottuk: miről beszélnek egymás közt az emberek. No; ugyan egy szó nem esett sem Mesterünk szavainak igazságáról, s még annál is kevesebb a város szélén élők megsegítéséről. Arról viszont annál több: miként lehetne megakadályozni, hogy azok a városba jöjjenek, s élelmet kolduljanak.”

 Az ÚR kérdése a magyarsághoz

„Valóban úgy gondoljátok: „miként lehetne megakadályozni, hogy azok vagyis a menekültek az országotokba jöjjenek?”

Igen véreim, a nemzeti konzultáció aktuális kérdéséről van szó, ami a jelenlegi vizsga utunkon az egyik legkomolyabb vizsgakérdése. Az Ellentét csatlósai színt vallottak!

Meghallottuk, megláttuk, megértettük a szeretet Jézusi/Atyai tanítást, vagy az Ellentét félelemkeltésére hallgatunk? A kérdés nem lehetne kérdés, hiszen mi magyarok híresek vagyunk a vendégszeretetünkről, hiszen „Mária országa” vagyunk, hiszen pünkösdkor kollektíve Csíksomlyóra zarándoklunk üzenetet hozni Máriától a „világ győzedelmes királynőjétől”.

Folytassam???? Nem szükséges. Jeles ünnepekkor, körmenetekben, vasárnap 9-től 11-ig úgy teszünk „mint ha”. Azon kívül még úgy sem teszünk „mint ha”. Magyarra fordítva a szót. Látszat szerint éljük Isten, de amikor a legcsekélyebb önmegtagadásra, lemondásra, áldozathozatalra kerülne a sor a lelkes hívek tömege úgy elolvad, mint januári hó a júliusi nap heve alatt! Pillanatok alatt semmivé lesz! 

Mielőtt kifogásként egyikőtök is a jelen világi állapotokra, azon belül is a szegénységünkre, nyomorunkra (amit egyes egyedül magunknak köszönhetünk) hivatkozna hagy emlékeztesselek benneteket az özvegy asszony két fillérjére!!!! Mennyivel becsesebb az az Úr előtt. mint a gazdag ember nagyobb összegű adománya. Ez utóbbi sokat adott, de sok maradt neki, ez előbbi keveset adott ugyan, de mindenét odaadta.

A Sötétség Fejedelme a bennünk lappangó vele közös részre épít, minthogy: „neked sincs, miből adnál?” „aki ide jön azok többsége bűnöző, terrorista”, „majd csak féltsétek tőlük a leányaitokat, mind megerőszakolják őket”, és még sorolhatnám hosszasan.

A helyi problémát helyben kell megoldani! A menekültügy végleges rendezése valóban csak egyetlen módon képzelhető el. Mindenkinek a saját szülőföldjén kell boldogulnia, de…… Addig is, míg nincsenek meg ennek feltételei, addig valamit kell kezdeni a vándorokkal. Igen. Vándoroknak mondom őket, akik végcélja a saját hazájuk és nem valamiféle idegen föld.

A probléma immár egy nagyobb közösséggé. Megoldásából mindenkinek a valós lehetőségei alapján kellene kivennie a részét. Kis ország, kis lehetőség, kis teher, nagy ország nagy lehetőség, nagyobb teher. Ezt követeli az Igazságosság törvénye s nem a jogszabályon alapuló bürokratikus minden Igazságosságot nélkülöző hozzáállást. Ezzel lehetetlen egyet érteni! Ez az egyik véglet. A másik, hogy mi magyarok hermetikusan lezárjuk a határokat és egyetlen vándort sem fogadunk. Sőt! Rájuk ellenségként, bűnözőként tekintünk olyanokra akik „elveszik a magyar családok és a születendő magyar gyermekek támogatását”. Ez utóbbit sugallja a megszerkesztett kérdőív szándékosan manipulálva a lakosságot. Holott nekünk nem a vándorokkal, de az EU hozzáállásával van a bajunk! Sajnos a kérdőívből ez alig derül ki.

Vagy már elfeledtük az tatár, török rabságba hurcolt testvéreink keserű sorsát? Az idegen hatalmaktól száműzöttek sorsát? A szegénység miatt önként kivándoroltak sorsát? Vagy, hogy egy közeli, s igen fájó, példát említsek. A „30 millió bevándorló román” hamis és hazug kérdésre adott …. ne mondjak semmit milyen….. válaszunkat?

Most újra válaszolnunk kell!!!

Az én válaszom. A vándoroktól nem kell félnünk! Ideiglenes befogadásuk, mindennapi létük biztosítása, szervezettségen, átgondoltságon, szigorú feltétel és követelményrendszeren, de mindenek előtt a SZERETETEN kell alapulnia. Aki hozzánk betér, érezze együttérzésünket, jó szándékú hozzáállásunkat, hogy majd egykor hazatérvén elmondhassa: „találkoztam a magyarokkal, találkoztam a Teremtővel”.

Kérem az Urat, hogy a helyes döntés felismeréséhez hassa át mindegyikünk szívét, lelkét az Ő Bölcs Szeretetének Erejével!

Végezetül egy hála fohász:

Uram! Hálát adok Neked, hogy fület adtál, a halláshoz, szemet a látáshoz, értelmet a megértéshez, s hogy megosztottad velem legnagyobb kincsedet, szívednek SZERETETÉT, hogy onnan merítve én is SZÍVesen ADjak!

Áldás minden jó szándékú magyar testvéremre

A boldogságmondások margójára

Boldogok, 
akik tudják, miért élnek,
mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok,
akik összhangban vannak önmagukkal,
mert nem kell szüntelen azt tenniük,
amit mindenki tesz.

Boldogok,
akik csodálkoznak ott is,
ahol mások közömbösek,
mert örömes lesz az életük.

Boldogok,
akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,
mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok,
akik nevetni tudnak önmagukon,
mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok,
akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,
mert sok zavartól kímélik meg magukat.

Boldogok,
akik észreveszik egy diófában a bölcsőt,
az asztalt és a koporsót,
és mindháromban a diófát,
mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

Boldogok,
akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak.
Leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok,
akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
mert mosolyogva ébrednek fel
és örömmel indulnak útjukra.

Boldogok,
akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,
mert sok barátot kapnak
és nem lesznek magányosak.

Boldogok,
akik figyelnek mások hívására anélkül,
hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,
mert ők az öröm magvetői.

Boldogok,
akik komolyan tudják venni a kis dolgokat
és békésen a nagy eseményeket,
mert messzire jutnak az életben.

Boldogok,
akik megbecsülik a mosolyt
és elfelejtik a fintort,
mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok,
akik jóindulattal értelmezik mások botlásait,
akkor is, ha naivnak tartják őket,
mert ez a szeretet ára.

Boldogok,
akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak,
ha megbántják őket,
és szelíden szólnak,
mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok,
akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit,
mert életesebb lesz az életük.

Dr. Gyökössy Endre

Rajtad van még a "lelki zsugorfólia"? Akkor hát itt az idő, dobd már le végre!

"Isten tenmagában, tenmagából, a magjából folyamatosan kiárad. Kiáradás, adás..... Nincs nagyobb boldogság az adásnál...Ez a Teremtőnk legnagyobb öröme... A Szeretet fény és hő egyben.... minek korlátlan áradásának a Bölcsesség szab határt... Legfőképpen itt a bukott szellemek világában. A bukott szellemgyermekek a lázadás sötét zsugorfóliájába öltöztek. A sötét magába szív minden hőt melegen tartva a benne lakozót, kifelé viszont semmit sem sugároz. Mindent be, semmit ki....Hő hiányában, hidegben a fólia összehúzódik, kellemetlen érzést adva viselőjének. Ez a meleg felé való haladásra ösztönöz. Egy határig. Nagyobb mennyiségű hő esetén ugyanis a fólia megolvad, fájdalmat okozva viselőjének. Jézus sokat adott. Tenmagához vagyis ahhoz képest amit adhatott volna szinte "semmit" sem adott, ugyanis a "fóliába" öltözött gyermekei képtelenek voltak többet elviselni. Ez volt a legnagyobb fájdalma! Nem adhatott többet, nem adhatta azt amit adni szeretett volna! Érdekünkben Bölcsessége korlátozta a Szeretetét! Miként akkor, akként ma sem képes a világ elhordozni a Világosságot. A zsugorfóliák még a helyükön vannak..."

Cseh Turul András

Húsvét, 2015 (Tanítások)

 Az alábbi, csaknem 20 oldalas írást már húsvét előtt megkaptam András Testvéremtől. Egy kicsit gondolkoztam, feltegyem-e, hogy bárki el tudja olvasni, de aztán arra jutottam, hogy érdemes. Még ha csak százan is megnyitják, csak-csak akad 10 ember, aki végig olvassa, 5, aki ésszel megérti és EGY, aki testtudati szinten is átérzi az egésznek a jelentőségét .

Ezért az EGY EMBERÉRT mindenképpen megéri!

Készülj föl rá, hogy nem lesz könnyű menet! Minden mondatot ízlelgetni kell, akár többször is,  hogy átjárjon. Telefont, TV-t, rádiót és egyéb, zajkeltő eszközt kapcsold ki, tedd félre hétköznapi problémáidat, főleg sérelmeidet. 

Jó Utat!

HÚSVÉT 2015 by Kalemandra Teremtészet Könyv Írója