2014. március 4., kedd

Éhes voltam, és ennem adtál

A kisvárosban megnyitandó panoptikum ellen minden egyház, gyülekezet és közösség- legyen az keresztény, buddhista vagy Krisna-tudatú- egyöntetűen tiltakozott. A fő kifogásuk az volt, hogy - az ő szavaikkal élve - „megszentségtelenítő módon jelenítené meg az általuk tisztelt isteneket”. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy Jézust számtalan vallásos tárgyú festmény, szobor, feszület ábrázolja, Buddha szobra a keleti világ rengeteg pontján mosolyog titokzatosan, s Krisnát is többféle módon megörökítették. A panoptikum viaszszobrai csupán ezekhez hasonló szerény próbálkozások lettek volna a szellemtörténet eme óriásainak megjelenítésére. A megnyitás ellen hadakozóknak egyszerűen már jó előre szúrta a szemét ez az egész, maguk sem tudták volna értelmesen megindokolni, miért.

Foggal-körömmel kapálóztak, mire a vállalkozó és művészcsapata még nagyobb szenvedéllyel dolgozott az ügyön. A panoptikum megálmodója, egy megrögzött agglegény és életművész, egy amolyan mindenütt jelenlévő „arc”, ahogy szokás az ilyet nevezni, elszántan ragaszkodott elképzeléséhez, s pár hét leforgása alatt helyet kerített, nem törődve a horribilis bérleti díjjal, s fittyet hányva az őt pocskondiázó hangoskodóknak. Szerzett pár lelkes, félig amatőr, ám tehetséges, kreatív és merész művészt, akik hajlandóak voltak véghezvinni az elgondolását, sőt, kifejezetten örömmel támogatták. 

A kiállítás tervezett címe „Szellemi időutazás” lett volna, mivel a kultúrtörténet és szellemi fejlődés olyan meghatározó alakjait kívánták felsorakoztatni, akik karizmatikus személyiségükkel, munkásságukkal, forradalmi gondolkodásukkal befolyásolták, felkavarták, előrevitték az emberiség sorsát. Többek közt vallási, spirituális vezetők, misztikusok, híres filozófusok, gondolkodók, művészóriások, nagy hatású tudóselmék szerepeltek a palettán. Mindenesetre tényleg merész elképzelésnek tűnt, hogy például Michelangelo és Krisna, Arisztotelész és Jézus, Galilei és Buddha egy térben fognak mutatkozni. Természetesen a tervezett rendező elv egy időbeli sorrend lett volna. A vezérfonal az idő aspektusa mellett egyfajta asszociációs lánc volt, az egymás mellett sorakozó alakok valamiféle logikai kapcsolatban is álltak egymással. A kiállítás hangulatát zenei-és hangeffektusokkal is színesíteni akarták. Nos, a viasz kétségtelenül kevésbé nemes anyag, mint a márvány, de a cél, hogy a szellemóriások pár hétre együtt jelenjenek meg a nagyérdemű előtt, feledtette mindezt. 

Az alkotókra teljesen átragadt a kiállítás megálmodójának lelkesedése, a szobrok viszonylag gyorsan elkészültek. A kiállítást az előzetes mozgolódás ellenére aránylag botránymentesen meg lehetett nyitni, csupán pár békés Krisna-hívő ülősztrájkolt s énekelgetett az épület előtt. Mellettük egy szakadt külsejű férfi ült törökülésben a fűben, és hangosan olvasott az Újszövetségből: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok.”Nem sokan hederítettek rá, néhányan pár forintot dobtak a sapkájába. A megnyitó idején a Dómban rendhagyó időben tartottak nagymisét. Mindez azonban nemhogy elriasztotta volna, de inkább még jobban vonzotta a kultúrára és szenzációra szomjas nézősereget. 

Rengeteg látogató volt kíváncsi a panoptikumra, s csak úgy özönlött a nép. A belépőjegyeknek baráti ára volt, ez még több embert csalogatott a kiállításra. A pompás szobrok és a pazar zenei aláfestés megtették a hatásukat, a kiállítás összességében sikeresnek volt mondható. A filozófusok és művészek közt szerényen meghúzódó Jézus-szobor egyik szembeötlő, és némelyeket megdöbbentő, sajátságos vonása volt, hogy a nyakában egy napmedál volt látható. 

Legelőször Buddha tűnt el, teljesen nyoma veszett, és sohasem került elő. Innen fogva éjjel-nappal biztonsági őrt alkalmaztak. Egy hét múlva az élénk színekkel ábrázolt Krisna szobra vált köddé, ez azonban előkerült pár hónap múlva, meglehetősen megviselt állapotban, színei megkoptak, a Vidámparkban bukkantak rá. 

A látogatók közt volt egy asszony, akinek szeme zöld volt, sárga pettyekkel. Időtlenül szép volt, mindig nevetett, de a szeme szomorú volt, ettől különös kifejezés ült az arcán. Nemrég még folyton a szomszédos presszóban üldögélt szerelmével, a bukott íróval, akinek tündöklő tehetségét nem ismerték el, s a mellőzöttség és az ital hamarosan végeztek is vele. Az asszony majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, hetekig nem mozdult ki az utcára, míg egy napon erőt vett magán, átment a Bujkáló szeretők presszójába, megivott egy sherryt, s elhatározta, hogy nem hagyja el magát. Első útja a panoptikumba vezetett. 

Pár nap múlva a ligeten át haladt, ahol a vaskos platánok százezer titkot őriztek. Szerelmére gondolt, a szíve sajgott, a haját szétkócolta a májusi szellő. Hirtelen nyöszörgő hangra lett figyelmes. Látta, hogy egy öltönyös férfi egy előtte a földön fekvő, védtelen embert rugdos. Az asszony odafutott, de mire odaért, csak a durván lihegő öltönyös hüledezett egymaga, szemét forgatta, s kereste áldozatát. Az asszony furcsállotta a dolgot, s megkérdezte, hogy miért bántotta a másikat. Hiába mondtam neki, hogy nincs pénzem, csak erősködött a nyomorultja, hogy éhen veszik, hát úgy felidegesített, hogy felhúztam magam. De hogy hova tűnt ez a kurafi, hát nem értem, az előbb még itt volt, a saját szememmel láttam. De jobb is, hogy eltűnt, mert istenemre, hát meg is öltem volna. 

Az asszony zaklatottan ment tovább. Eszébe jutott a panoptikum előtt ülő férfi, aki az Újszövetségből olvasott. Lassan sötétedett, lilásfekete árnyak borultak a platánokra, s a lemenő nap utolsó lobbanása izzó narancsszínbe vonta a fák tetejét. Hirtelen újra hallotta a nyöszörgő hangot. Erős szúrást érzett a szívében. Egy szakállas, vállig érő hajú, lepelszerűségbe tekert férfi lépett elé, s halk, de határozott hangon így szólt: Emberemlékezet óta nem ettem, kérlek, adj ennem. A lábán bőrsaru volt, a fehér lepel, amibe burkolózott, piszkos volt és rongyos. A homloka vérzett, s kissé görnyedten járt. Az asszony arra gondolt, ez az a férfi, akit az előbb megvertek. 

Az idegen olyan rimánkodóan, szelíden és áthatóan nézett az asszonyra, hogy annak beleremegett mindene. Nincs nálam pénz, de ha eljön hozzám, megfürödhet és készítek harapnivalót. A férfi bólintott. Az asszony még sosem tett ilyet, de ebben az emberben –maga sem értette, miért- feltétel nélkül megbízott. Amúgy sem volt veszítenivalója. Amikor a lakásba értek, megengedte a fürdővizet, és nekilátott a vacsorának. Addig is adott neki valami hideget, hogy ne vesszen éhen. Menjen, tisztálkodjon nyugodtan, mondta, s a kezébe nyomott egy fehér törölközőt s egy tiszta inget és nadrágot, s a fürdő felé biccentett. A férfi hálásan nézett és elindult. A tekintetében volt valami, ami nagyon ismerős volt az asszonynak, de nem tudta volna megmondani, honnan. Az a „mindig is ismertem” érzés, az a döbbent ráismerés. 

Villámgyorsan készített egy rántottát, a nagymamájától tanulta, szalonna, hagyma, paprika, paradicsom volt benne, a tetején sajt. 

A férfi résnyire nyitva felejtette a fürdőajtót, s az asszony nem tudta megállni, hogy be ne nézzen. A férfi csukott szemmel állt a zuhany alatt. A teste szép volt, a hátán vörös csíkok, s a kezén, mindkét kézfején hatalmas seb. 

Az asszonynak összeszorította valami a torkát, a szíve élesen sajgott, s zokogni kezdett, lábujjhegyen visszaosont a konyhába. 

A férfi szótlanul evett, tekintetét néha ráemelte az asszonyra, a szemében tűz volt, mindennél különösebb, izzóbb tűz. Hamarosan megágyazott neki, a férfi kimerülten zuhant az ágyba, az asszonynak az volt az érzése, talán soha nem is aludt rendes ágyban. Percekig nézte az alvót, mintha egy gyermeket figyelne. Apám, gyermekem, barátom, mindenem, suttogta, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Az asszony tudta, hogy a férfi egyszer el fog menni, és előre félt, mert máris elképzelhetetlennek érezte az életét a jelenléte nélkül.

Egy reggel tényleg nem volt ott. Az asztalon feküdt a napmedál, mellette egy írás: mindig veled leszek. 

A panoptikum aznap zárt, összesen két szobor hiányzott.



Bombicz Mónika

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése