TEST-VÉR-iség

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon. Az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.

Eközben a másik így okoskodott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyerekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira. Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába és ott kiöntötte.

Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

(Bíró László)

Diák és tanár beszélgetése Istenről

Prof: – Hiszel Istenben?
Diák: – Teljes mértékben, uram.
Prof: – Jó-e Isten?
Diák: – Természetesen.
Prof: – Mindenható-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm? – A diák hallgat.
Prof: – Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – Jó-e Sátán?
Diák: – Nem.
Prof: – Honnan származik Sátán?
Diák: – Istentől?
Prof: – Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: – Igen.
Prof: – A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: – Igen.
Prof: – És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: – Igen.
Prof: – Tehát ki teremtette a bűnt? – A diák nem válaszol.
Prof: – Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: – Igen, uram.
Prof: – Tehát, ki teremtette mindezeket? – A diák nem felel.
Prof: – A tudomány állítása szerint öt érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: – Nem uram, attól tartok nem.
Prof: – És mégis hiszel benne?
Diák: – Igen.
Prof: – A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: – Semmit. Nekem „csak” HITEM van.
Prof: – Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
– A professzor ezzel befejezettnek tekintette volna a szemléltetést, de a diák nem mozdul.
Diák: – Professzor úr, kérdezhetek valamit?
Prof: – Persze, kérdezz csak.
Diák: – Professzor úr, létezik-e a hő?
Prof: – Igen.
Diák: – És létezik-e a hideg?
Prof: – Igen.
Diák: – Nem, uram, téved! Nem létezik!
– Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.
Diák: – Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. -273 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ELLENTÉTE a hőnek uram, hanem a HIÁNYA.
– Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.
Diák: – És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: – Igen. Hogyan beszélhetnénk Az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: – Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi. S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: – Tehát, mire akarsz utalni mindezzel, fiatalember?
Diák: – Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: – Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: – Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni.
Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket is megértette volna. Ha a HALÁLT az ÉLET ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte, hanem annak hiánya! És most mondja meg nekem, professzor: Ön azt tanítja a diákjainak, hogy a majmoktól származnak, így van?
Prof: – Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: – Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram?
– A professzor megrázza a fejét.
Diák: – Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy Ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
– Nagy zajongás támad az osztályban.
Diák: – És csak egy utolsó kérdést engedjen meg, professzor úr. Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha az Ön agyát?
– Az osztály nevetésben tör ki.
Diák: – Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát? – Mivel nem érkezik válasz, a diák folytatja: – Úgy tűnik, senki sem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak?
– A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.
Prof: – Azt hiszem, a hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: – Erről van szó, uram! Ember és Isten között is a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője!
A diák neve Albert Einstein volt....

A "csirkévé" nevelt sas, aki megtanult repülni

Egyszer egy ember az erdőben sétálva talált egy fiatal sast. Hazavitte a tanyájára, ahol a madár hamarosan hozzászokott a csirkék ételéhez, és csirkeként is kezdett viselkedni. Egy napon egy természetbúvár aki átutazóban járt a környéken, megkérdezte a gazdát, hogy miért él egy sas a madarak királya egy tanyára bezárva a csirkékkel. – Mivel csirketáppal etettem és megtanítottam neki, hogy csirkeként éljen, soha nem tanult meg repülni – válaszolta a sas gazdája. – úgy viselkedik mint egy csirke, így ő már nem sas többé. – de azért csak sasszíve van, erősködött az idegen – biztos vagyok benne, hogy meg lehetne tanítani. Miután hosszasan beszélgettek erről, úgy határoztak, kiderítik mi is az igazság. A természetbúvár gyengéden a kezébe vette a sast. – Te az ég madara vagy és nem a föld teremtménye. Tárd ki a szárnyad és repülj – mondta a madárnak.

A sas azonban össze volt zavarodva, nem tudta kicsoda ő. Amikor meglátta a csirkéket falatozni, leugrott közéjük, hogy ismét velük lehessen. A természetbúvár nem csüggedt. Másnap felvitte a sast a ház tetejére – te sas vagy, tárd ki a szárnyad és repülj – mondta ismét a madárnak. De a sas félt ismeretlen önmagától és attól a világtól, ami várna rá. Így újra leugrott a csirkék közé.
A harmadik napon a természetbúvár korán felkelt és kivitte a sast a tanyáról egy magas hegy tetejére. Ott aztán magasan a feje fölé tartotta a madarak királyát – te sas vagy. Az ég és a föld is az otthonod. Tárd ki a szárnyad és repülj – mondta a madárnak.
A sas körülnézett, visszanézett a tanya felé, majd fel az égre. De még ekkor sem repült. Akkor az ember a nap felé emelte a madarat. A sas reszketni kezdett és lassan kitárta szárnyit. És végre nagyot vijjogva felrepült az égbe.
Lehet, hogy a sas néha ma is nosztalgiával gondol vissza a csirkékre, az is lehet, hogy néha meglátogatja a tanyát. De soha többé nem tért vissza csirke életet élni. Hiába nevelték csirkének, ő sas maradt.
A sashoz hasonlóan az emberek is képesek a bennük rejlő valódi lehetőségeknek megfelelően dönteni még akkor is, ha addigi életükben másnak gondolták magukat, mint amik valójában voltak.
forrás:Andi és Aletta

A kislány és az ateista beszélgetése

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul: -Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.

Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol.
-Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?

-Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! -dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista.
 

A kislány elgondolkodik, és így szól:
-Rendben, de előtte hadd kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?

Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol:
-Fogalmam sincs.

Erre a gyermek:
-Nos akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor még a szarhoz sem értesz!
-zárta le a beszélgetést a kislány, és ment vissza olvasni.

Forrás: FaceBook

Adj boldogságot, és megtalálod a sajátodat is!

Egyszer egy 50 fős csoport vett részt egy előadáson. Az előadó egyszer csak megállt a beszédével, és úgy döntött, inkább egy gyakorlattal szemlélteti a mondanivalóját. Adott minden résztvevőnek egy-egy lufit, és arra kérte őket, írják rá a nevüket. Majd összegyűjtötték a lufikat, egy másik szobában.

Ezután arra kérték a résztvevőket, hogy mind menjenek be egyszerre a szobába és 5 percen belül keressék meg a saját nevükkel a lufijukat. Mindenki kétségbeesetten kereste hát a saját lufiját, lökdösődtek, totális káoszba fúlt az egész.
Így végül senki nem találta meg a saját lufiját.

Most arra kérték őket, hogy szabadon válasszanak egy-egy lufit, és adják oda annak a személynek, akinek a neve rá van írva. Néhány percen belül mindenkinek meglett a lufija.

Ekkor az előadó így szólt: "Pontosan ez történik velünk az életünkben is. Mindenki kétségbeesetten keresi a saját boldogságát, nem tudván, vajon hol lehet.
A saját boldogságunk viszont mások boldogságában rejlik. Adj másoknak boldogságot, és megtalálod a sajátod. Ez az emberi élet értelme..."

Forrás: FaceBook

Éhes voltam, és ennem adtál

A kisvárosban megnyitandó panoptikum ellen minden egyház, gyülekezet és közösség- legyen az keresztény, buddhista vagy Krisna-tudatú- egyöntetűen tiltakozott. A fő kifogásuk az volt, hogy - az ő szavaikkal élve - „megszentségtelenítő módon jelenítené meg az általuk tisztelt isteneket”. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy Jézust számtalan vallásos tárgyú festmény, szobor, feszület ábrázolja, Buddha szobra a keleti világ rengeteg pontján mosolyog titokzatosan, s Krisnát is többféle módon megörökítették. A panoptikum viaszszobrai csupán ezekhez hasonló szerény próbálkozások lettek volna a szellemtörténet eme óriásainak megjelenítésére. A megnyitás ellen hadakozóknak egyszerűen már jó előre szúrta a szemét ez az egész, maguk sem tudták volna értelmesen megindokolni, miért.

Foggal-körömmel kapálóztak, mire a vállalkozó és művészcsapata még nagyobb szenvedéllyel dolgozott az ügyön. A panoptikum megálmodója, egy megrögzött agglegény és életművész, egy amolyan mindenütt jelenlévő „arc”, ahogy szokás az ilyet nevezni, elszántan ragaszkodott elképzeléséhez, s pár hét leforgása alatt helyet kerített, nem törődve a horribilis bérleti díjjal, s fittyet hányva az őt pocskondiázó hangoskodóknak. Szerzett pár lelkes, félig amatőr, ám tehetséges, kreatív és merész művészt, akik hajlandóak voltak véghezvinni az elgondolását, sőt, kifejezetten örömmel támogatták. 

A kiállítás tervezett címe „Szellemi időutazás” lett volna, mivel a kultúrtörténet és szellemi fejlődés olyan meghatározó alakjait kívánták felsorakoztatni, akik karizmatikus személyiségükkel, munkásságukkal, forradalmi gondolkodásukkal befolyásolták, felkavarták, előrevitték az emberiség sorsát. Többek közt vallási, spirituális vezetők, misztikusok, híres filozófusok, gondolkodók, művészóriások, nagy hatású tudóselmék szerepeltek a palettán. Mindenesetre tényleg merész elképzelésnek tűnt, hogy például Michelangelo és Krisna, Arisztotelész és Jézus, Galilei és Buddha egy térben fognak mutatkozni. Természetesen a tervezett rendező elv egy időbeli sorrend lett volna. A vezérfonal az idő aspektusa mellett egyfajta asszociációs lánc volt, az egymás mellett sorakozó alakok valamiféle logikai kapcsolatban is álltak egymással. A kiállítás hangulatát zenei-és hangeffektusokkal is színesíteni akarták. Nos, a viasz kétségtelenül kevésbé nemes anyag, mint a márvány, de a cél, hogy a szellemóriások pár hétre együtt jelenjenek meg a nagyérdemű előtt, feledtette mindezt. 

Az alkotókra teljesen átragadt a kiállítás megálmodójának lelkesedése, a szobrok viszonylag gyorsan elkészültek. A kiállítást az előzetes mozgolódás ellenére aránylag botránymentesen meg lehetett nyitni, csupán pár békés Krisna-hívő ülősztrájkolt s énekelgetett az épület előtt. Mellettük egy szakadt külsejű férfi ült törökülésben a fűben, és hangosan olvasott az Újszövetségből: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok.”Nem sokan hederítettek rá, néhányan pár forintot dobtak a sapkájába. A megnyitó idején a Dómban rendhagyó időben tartottak nagymisét. Mindez azonban nemhogy elriasztotta volna, de inkább még jobban vonzotta a kultúrára és szenzációra szomjas nézősereget. 

Rengeteg látogató volt kíváncsi a panoptikumra, s csak úgy özönlött a nép. A belépőjegyeknek baráti ára volt, ez még több embert csalogatott a kiállításra. A pompás szobrok és a pazar zenei aláfestés megtették a hatásukat, a kiállítás összességében sikeresnek volt mondható. A filozófusok és művészek közt szerényen meghúzódó Jézus-szobor egyik szembeötlő, és némelyeket megdöbbentő, sajátságos vonása volt, hogy a nyakában egy napmedál volt látható. 

Legelőször Buddha tűnt el, teljesen nyoma veszett, és sohasem került elő. Innen fogva éjjel-nappal biztonsági őrt alkalmaztak. Egy hét múlva az élénk színekkel ábrázolt Krisna szobra vált köddé, ez azonban előkerült pár hónap múlva, meglehetősen megviselt állapotban, színei megkoptak, a Vidámparkban bukkantak rá. 

A látogatók közt volt egy asszony, akinek szeme zöld volt, sárga pettyekkel. Időtlenül szép volt, mindig nevetett, de a szeme szomorú volt, ettől különös kifejezés ült az arcán. Nemrég még folyton a szomszédos presszóban üldögélt szerelmével, a bukott íróval, akinek tündöklő tehetségét nem ismerték el, s a mellőzöttség és az ital hamarosan végeztek is vele. Az asszony majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, hetekig nem mozdult ki az utcára, míg egy napon erőt vett magán, átment a Bujkáló szeretők presszójába, megivott egy sherryt, s elhatározta, hogy nem hagyja el magát. Első útja a panoptikumba vezetett. 

Pár nap múlva a ligeten át haladt, ahol a vaskos platánok százezer titkot őriztek. Szerelmére gondolt, a szíve sajgott, a haját szétkócolta a májusi szellő. Hirtelen nyöszörgő hangra lett figyelmes. Látta, hogy egy öltönyös férfi egy előtte a földön fekvő, védtelen embert rugdos. Az asszony odafutott, de mire odaért, csak a durván lihegő öltönyös hüledezett egymaga, szemét forgatta, s kereste áldozatát. Az asszony furcsállotta a dolgot, s megkérdezte, hogy miért bántotta a másikat. Hiába mondtam neki, hogy nincs pénzem, csak erősködött a nyomorultja, hogy éhen veszik, hát úgy felidegesített, hogy felhúztam magam. De hogy hova tűnt ez a kurafi, hát nem értem, az előbb még itt volt, a saját szememmel láttam. De jobb is, hogy eltűnt, mert istenemre, hát meg is öltem volna. 

Az asszony zaklatottan ment tovább. Eszébe jutott a panoptikum előtt ülő férfi, aki az Újszövetségből olvasott. Lassan sötétedett, lilásfekete árnyak borultak a platánokra, s a lemenő nap utolsó lobbanása izzó narancsszínbe vonta a fák tetejét. Hirtelen újra hallotta a nyöszörgő hangot. Erős szúrást érzett a szívében. Egy szakállas, vállig érő hajú, lepelszerűségbe tekert férfi lépett elé, s halk, de határozott hangon így szólt: Emberemlékezet óta nem ettem, kérlek, adj ennem. A lábán bőrsaru volt, a fehér lepel, amibe burkolózott, piszkos volt és rongyos. A homloka vérzett, s kissé görnyedten járt. Az asszony arra gondolt, ez az a férfi, akit az előbb megvertek. 

Az idegen olyan rimánkodóan, szelíden és áthatóan nézett az asszonyra, hogy annak beleremegett mindene. Nincs nálam pénz, de ha eljön hozzám, megfürödhet és készítek harapnivalót. A férfi bólintott. Az asszony még sosem tett ilyet, de ebben az emberben –maga sem értette, miért- feltétel nélkül megbízott. Amúgy sem volt veszítenivalója. Amikor a lakásba értek, megengedte a fürdővizet, és nekilátott a vacsorának. Addig is adott neki valami hideget, hogy ne vesszen éhen. Menjen, tisztálkodjon nyugodtan, mondta, s a kezébe nyomott egy fehér törölközőt s egy tiszta inget és nadrágot, s a fürdő felé biccentett. A férfi hálásan nézett és elindult. A tekintetében volt valami, ami nagyon ismerős volt az asszonynak, de nem tudta volna megmondani, honnan. Az a „mindig is ismertem” érzés, az a döbbent ráismerés. 

Villámgyorsan készített egy rántottát, a nagymamájától tanulta, szalonna, hagyma, paprika, paradicsom volt benne, a tetején sajt. 

A férfi résnyire nyitva felejtette a fürdőajtót, s az asszony nem tudta megállni, hogy be ne nézzen. A férfi csukott szemmel állt a zuhany alatt. A teste szép volt, a hátán vörös csíkok, s a kezén, mindkét kézfején hatalmas seb. 

Az asszonynak összeszorította valami a torkát, a szíve élesen sajgott, s zokogni kezdett, lábujjhegyen visszaosont a konyhába. 

A férfi szótlanul evett, tekintetét néha ráemelte az asszonyra, a szemében tűz volt, mindennél különösebb, izzóbb tűz. Hamarosan megágyazott neki, a férfi kimerülten zuhant az ágyba, az asszonynak az volt az érzése, talán soha nem is aludt rendes ágyban. Percekig nézte az alvót, mintha egy gyermeket figyelne. Apám, gyermekem, barátom, mindenem, suttogta, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Az asszony tudta, hogy a férfi egyszer el fog menni, és előre félt, mert máris elképzelhetetlennek érezte az életét a jelenléte nélkül.

Egy reggel tényleg nem volt ott. Az asztalon feküdt a napmedál, mellette egy írás: mindig veled leszek. 

A panoptikum aznap zárt, összesen két szobor hiányzott.

Bombicz Mónika

Tanmese az egérkéről és az egérfogóról...

Korunk népmeséje. Mindenki szűrje le a tanulságot.

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"! A tyúk ránéz, és azt mondja: - Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem. Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja: - Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted. Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát: - Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó! Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. 

A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron. Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Hajnalka Andrea/