Duál kapcsolat

– Szerencsére létezik valódi duálkapcsolat is – mondta mosolyogva Sára –, de annak fontos jellemzője, hogy hiányzik belőle a kényszerítő erő. Ha gyötrelmes vágyat érez az ember a másik után, ha úgy érzi, az élete múlik azon, hogy ők egy pár lehessenek, mert különben nincs értelme a létének, akkor az nem szerelem, bármilyen szépeket is írtak erről a költők. Az csupán a hiány. Az ilyen őrülten szerelmes ember nem a másik személyt szereti, pusztán annak azokat az energiáit, amiből neki kevés van. Ilyenkor a másikat valójában eszközként akarja használni a saját boldogsága érdekében, akárcsak a vámpír az áldozatát.
Minden kapcsolatban el kell gondolkozni azon, hogy valóban társak vagyunk-e, vagy csupán saját hiányaink pótlására szereztünk valakit. Amikor két, ellenkező irányba fejlődő ember túl szorosan kapcsolódik össze, az akkor sem lesz igazán szeretetteljes kötődés, ha nem olvad össze a két ember, és elmarad a robbanás. Ilyenkor ugyanis vagy az alul állóra hárul a kettős teher, és úgy érzi, a másik az ő vállára nehezedik, ő pedig rogyadozik a súly alatt, vagy pedig a fentről jövő fuldoklik attól, hogy a levegőbe emelve ő húzza felfelé a társát. A nagy konfliktus pedig abból adódik, hogy ha bármelyikük fejlődni szeretne, akkor kiderül, hogy a másik az útjában áll, és akadályozza őt. Nagyon kemény csaták alakulhatnak ki az ilyen helyzetekből, amikor azt érzi valamelyik fél, hogy a partnere áll az ő boldogsága útjába. És igaza is van, de erről nem a másik ember tehet, hiszen közös választás volt. Muszáj eltávolodniuk egymástól, hogy végre mindegyikük haladhasson a saját útján. Szerencsés esetben a kapcsolatot is fenn lehet tartani, de az sosem lesz annyira mély, mint amiről eredetileg álmodtak.
– És honnan lehet felismerni, melyik a jó kapcsolat?
– Arról, hogy nem hiányt érez az ember, hanem bizonyosságot – mondta Benedek, és gyengéden megsimította a mellette ülő Sára karját. – Amikor nem azt érzi az ember, hogy nem tud élni nélküle, hanem azt, hogy nagyon szeretne élni vele. Amikor szereti azt a másikat, az erényeivel és a hibáival együtt, mellette akar élni, és nem akarja megváltoztatni. Sőt, a magam részéről a hibáit még jobban is szeretem, mint a jó tulajdonságait – tette hozzá huncut mosollyal. – Mert akkor biztos lehetek benne, hogy egy ember mellett élek, földi boldogságban, és nem csak álmodom a mennyországot, amiből bármikor felébredhetek. – Mosolyogva egymásra néztek Sárával, és olyan szeretet áradt a tekintetükből, hogy irigyelni kezdtem őket. Lehet, hogy mégis megérné megkockáztatni azt a szerelmet, ha ilyen békés boldogság is kisülhet belőle.
Éva folytatta a magyarázatot:
– A valódi párkapcsolatban két oszlop magasodik egymás mellett. Mindkettő szabadon áll, egyik sem támaszkodik a másikra. Lehetnek egy irányba növekvők, és ilyenkor egy idő után elkezdenek hasonlítani is egymásra, akár a testvérek. Amit ideálisnak nevezhetünk, az a föld- és ég-emberek közti kapcsolat, de összeolvadás nélkül. Ők nagyon sokat segíthetnek egymásnak, hiszen a társuk abba az irányba halad, ahonnan ők jöttek. Az ilyen kapcsolatok erősítik az egész világot, pedig ezek gyakran hétköznapinak tűnő, békés, csöndes házasságok, ahol nem dúl látványos nagy szenvedély.

 Forrás: Facebook

A szétvált duálok keserves, nyomorúságos élete

Rövid részlet a Névtelen Szellem "Ezoteriák" című könyvének

második kötetéből

"...Azután itt van a földi életben a szétvált duálok keserves, nyomorúságos élete. Nézzetek csak bele a férfi és a nő életébe. Akiknek egy gondolatban, egy érzésben kellene élniük, a szívüknek egy ritmusban kellene dobognia, akiknek egy vágyban kellene fölemelkedniük Isten trónja elé. Akiknek egy mozdulattal együtt kellene cselekedniük, mert hiszen valójában Isten így teremtette a duálokat.

Azok szétszórva, egymásról nem is tudva, nagy érzésbeli ínségben sínylődnek; a szétszakadt érzésszálak mindegyike külön fáj, külön sajog attól a vágytól, hogy újra összetalálkozhassanak és összeforrhassanak, hogy mindegyik szál megtalálhassa a maga folytatását, kiegészülését, kiegyenlítődését. Ettől a vágytól űzetve keresi-kutatja ki-ki azokat a lehetőségeket, hogy talán, ha azt nem is találhatja meg, aki az övé, legalább ahhoz hasonlót találhasson. Vagy ha egy egészen mást is, akit még nem ismer, akiről még nem tudja, hogy mi a hibája, és mi az erénye, de mindenesetre olyat, akivel boldogan élhetne együtt, akivel az érzései összecsendülhetnének.

Emellett mindkét fél abban a gondolatban, abban a törekvésben keres újabb meg újabb összeköttetést, hogy az ő képére és hasonlatosságára át fogja formálni azt, akivel összekapcsolódott, és így majd megtalálja a boldogságot.

Természetes, hogy így mindegyiknek életről-életre újra meg újra csalódnia kell, mert bizonyos idő multán, amikor a mámor, a vér mámora elszállt, és a káprázat színe megfakult, észre kell vennie, hogy a lelkének elszakadt érzésszálai egyáltalán nem kapcsolódhatnak a másikéhoz, vagy csak nagyon nehezen, ritkán és fogyatékosan.

Az elszakadt érzésszálaknak még csak a harmadrésze sem képes megtalálni az összeköttetést, és az mind fájlalja és siratja a folytatásnak, a kiegészülésnek a hiányát. De ha még legalább egy harmadrésze megtalálja az összeköttetést, akkor már azt lehet mondani, hogy elérkezett a boldogság, amit a földön férfi és nő egymással elérhet. Ez talán a legmagasabb számarány, amit emberileg el lehet érni.

Óh, messze-messze esnek egymástól lehetőségekben a szétvált duálszellemek! Hiszen hol van az, akivel minden érzésszál összeolvadhatna és kiegészíthetné egymást? Ehelyett mit cselekszenek a szegény, nyomorúságba döntött, szétvált szellemek? Újra meg újra próbálkoznak, és ezzel újabb meg újabb sebeket szereznek maguknak, újra meg újra elrontják és megnehezítik azokat a lehetőségeket, amelyek őket téren és időn keresztül egymás felé vonzanák.

Nem akarják a fejüket meghajtani, nem akarják a lelkük sebét gyógyítani, hanem azokat az utakat és módokat keresik, amelyeket vakon úgysem találhatnak meg. Mert hiszen süket és vak minden olyan szellem, aki a boldogságot lent, a szemétben (anyagi világban) keresi.

Hogyan lehessen drága értékeket megtalálni a szemétdombon? Még ha a szemétdombon vesztette is el, akkor sem ott találhatja meg, mert a sátán régen ellopta azt, mert a sátán tudta, hogy az drága, mennyei érték, amelyen keresztül emberlelkeket vásárolhat meg rabszolgákul a maga számára, hogy az ő ellenszegülő elgondolása szerint járomba hajtsa őket, hogy a maga ellentétes uralmát megszilárdíthassa itt a próbák világában.

Ne keresse az ember a szemétdombon a mennyei értékeket; ne ott keresse a lelkének kielégülését, mert a próbálkozásokban, az önmaga beszennyezésében úgysem találhatja meg, lássék a másik fél bármily kívánatosnak, bármily csábítónak, öltözködjék a másik lélek a legszebb külső formába, a legvirulóbb mezbe. Az a szépség, az a virulás nem igazi, nem valódi. Ezer meg ezer tövis az, ami annak a csábító külsőnek a járuléka.

Mert nem tudhatni, hogy az isteni kegyelem nem azért adta-e a férfinak vagy a nőnek a tökéletesnek látszó, külső szépséget, hogy az életet legalább elviselhetővé tegye számára. Mert hogyha az a lélek a maga valóságában, a maga eltévelyedettségében, elesettségében, ezer sebtől vérezve és a törvénytelenségeknek sokféle kinövésével elcsúfítva jelennék meg: talán még a közepes kinézésű emberek sem tűrnék meg maguk között, mert megirtóznának, mint ahogyan a szellemvilágban irtóztak tőle.

És így az az elesett, bűnös lélek, aki sok keserves könnyhullatás után ért meg arra az elhatározásra, hogy ő is a törvényes úton-módon akar élni, felveszi a vezeklés ruháját, és ő is igyekszik megjavulni, csak Isten kegyelméből jutott a külső szépségben olyan segítőeszközhöz, amellyel talán egy szintén vezeklő lélek rokonszenvét megnyerheti.

Annak értékes érzésében felmelegedhetik, s talán a sebei meggyógyulhatnak, és ő erőt nyerhet a jó és igaz követésére. Mindenesetre itt a világban a káprázat, a külsőség az úr, és az ember, a tévelygő ember szívesen hajlik arra a megállapításra, hogy minden az ő érdeme, minden, amit elért, az ő eredménye, mert szívesen elfelejtkezik arról, hogy igazában minden csak kegyelem. "

Névtelen Szellem, Eszter médium közvetítése által

(Köszönet Bíró Lacinak és Karsay Istvánnak, hogy ezen írást elküldték nekem is.)