A gazdag férfi és a kisfiú

A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este.
Amikor azt kérdezték, miért? Cinikus nevetéssel válaszolt : A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak... és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük...
Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott.
Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért ,mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani...
Ekkor vette észre a gyereket.
A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem...... ...... .......Csak nézett.
A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult.
A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba...!
S akkor megszédült...
Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi.
A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából. Egész nap ez a pillanat járt a fejében.
Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt...
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt.

Igenis látni akarta...
A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet.
Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-és elhajtott.
A felkelő nap újra a vasrács mellet érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...
Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellet egyedül a fiú állt.
Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család.
A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét.
Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni. Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.
- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete.
S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól te, - akkor ott, a kerítésnél - mentettél meg.

Forrás: http://sgforum.hu/

Éhes voltam, és ennem adtál

A kisvárosban megnyitandó panoptikum ellen minden egyház, gyülekezet és közösség- legyen az keresztény, buddhista vagy Krisna-tudatú- egyöntetűen tiltakozott. A fő kifogásuk az volt, hogy - az ő szavaikkal élve - „megszentségtelenítő módon jelenítené meg az általuk tisztelt isteneket”. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy Jézust számtalan vallásos tárgyú festmény, szobor, feszület ábrázolja, Buddha szobra a keleti világ rengeteg pontján mosolyog titokzatosan, s Krisnát is többféle módon megörökítették. A panoptikum viaszszobrai csupán ezekhez hasonló szerény próbálkozások lettek volna a szellemtörténet eme óriásainak megjelenítésére. A megnyitás ellen hadakozóknak egyszerűen már jó előre szúrta a szemét ez az egész, maguk sem tudták volna értelmesen megindokolni, miért.

Foggal-körömmel kapálóztak, mire a vállalkozó és művészcsapata még nagyobb szenvedéllyel dolgozott az ügyön. A panoptikum megálmodója, egy megrögzött agglegény és életművész, egy amolyan mindenütt jelenlévő „arc”, ahogy szokás az ilyet nevezni, elszántan ragaszkodott elképzeléséhez, s pár hét leforgása alatt helyet kerített, nem törődve a horribilis bérleti díjjal, s fittyet hányva az őt pocskondiázó hangoskodóknak. Szerzett pár lelkes, félig amatőr, ám tehetséges, kreatív és merész művészt, akik hajlandóak voltak véghezvinni az elgondolását, sőt, kifejezetten örömmel támogatták. 

A kiállítás tervezett címe „Szellemi időutazás” lett volna, mivel a kultúrtörténet és szellemi fejlődés olyan meghatározó alakjait kívánták felsorakoztatni, akik karizmatikus személyiségükkel, munkásságukkal, forradalmi gondolkodásukkal befolyásolták, felkavarták, előrevitték az emberiség sorsát. Többek közt vallási, spirituális vezetők, misztikusok, híres filozófusok, gondolkodók, művészóriások, nagy hatású tudóselmék szerepeltek a palettán. Mindenesetre tényleg merész elképzelésnek tűnt, hogy például Michelangelo és Krisna, Arisztotelész és Jézus, Galilei és Buddha egy térben fognak mutatkozni. Természetesen a tervezett rendező elv egy időbeli sorrend lett volna. A vezérfonal az idő aspektusa mellett egyfajta asszociációs lánc volt, az egymás mellett sorakozó alakok valamiféle logikai kapcsolatban is álltak egymással. A kiállítás hangulatát zenei-és hangeffektusokkal is színesíteni akarták. Nos, a viasz kétségtelenül kevésbé nemes anyag, mint a márvány, de a cél, hogy a szellemóriások pár hétre együtt jelenjenek meg a nagyérdemű előtt, feledtette mindezt. 

Az alkotókra teljesen átragadt a kiállítás megálmodójának lelkesedése, a szobrok viszonylag gyorsan elkészültek. A kiállítást az előzetes mozgolódás ellenére aránylag botránymentesen meg lehetett nyitni, csupán pár békés Krisna-hívő ülősztrájkolt s énekelgetett az épület előtt. Mellettük egy szakadt külsejű férfi ült törökülésben a fűben, és hangosan olvasott az Újszövetségből: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok.”Nem sokan hederítettek rá, néhányan pár forintot dobtak a sapkájába. A megnyitó idején a Dómban rendhagyó időben tartottak nagymisét. Mindez azonban nemhogy elriasztotta volna, de inkább még jobban vonzotta a kultúrára és szenzációra szomjas nézősereget. 

Rengeteg látogató volt kíváncsi a panoptikumra, s csak úgy özönlött a nép. A belépőjegyeknek baráti ára volt, ez még több embert csalogatott a kiállításra. A pompás szobrok és a pazar zenei aláfestés megtették a hatásukat, a kiállítás összességében sikeresnek volt mondható. A filozófusok és művészek közt szerényen meghúzódó Jézus-szobor egyik szembeötlő, és némelyeket megdöbbentő, sajátságos vonása volt, hogy a nyakában egy napmedál volt látható. 

Legelőször Buddha tűnt el, teljesen nyoma veszett, és sohasem került elő. Innen fogva éjjel-nappal biztonsági őrt alkalmaztak. Egy hét múlva az élénk színekkel ábrázolt Krisna szobra vált köddé, ez azonban előkerült pár hónap múlva, meglehetősen megviselt állapotban, színei megkoptak, a Vidámparkban bukkantak rá. 

A látogatók közt volt egy asszony, akinek szeme zöld volt, sárga pettyekkel. Időtlenül szép volt, mindig nevetett, de a szeme szomorú volt, ettől különös kifejezés ült az arcán. Nemrég még folyton a szomszédos presszóban üldögélt szerelmével, a bukott íróval, akinek tündöklő tehetségét nem ismerték el, s a mellőzöttség és az ital hamarosan végeztek is vele. Az asszony majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, hetekig nem mozdult ki az utcára, míg egy napon erőt vett magán, átment a Bujkáló szeretők presszójába, megivott egy sherryt, s elhatározta, hogy nem hagyja el magát. Első útja a panoptikumba vezetett. 

Pár nap múlva a ligeten át haladt, ahol a vaskos platánok százezer titkot őriztek. Szerelmére gondolt, a szíve sajgott, a haját szétkócolta a májusi szellő. Hirtelen nyöszörgő hangra lett figyelmes. Látta, hogy egy öltönyös férfi egy előtte a földön fekvő, védtelen embert rugdos. Az asszony odafutott, de mire odaért, csak a durván lihegő öltönyös hüledezett egymaga, szemét forgatta, s kereste áldozatát. Az asszony furcsállotta a dolgot, s megkérdezte, hogy miért bántotta a másikat. Hiába mondtam neki, hogy nincs pénzem, csak erősködött a nyomorultja, hogy éhen veszik, hát úgy felidegesített, hogy felhúztam magam. De hogy hova tűnt ez a kurafi, hát nem értem, az előbb még itt volt, a saját szememmel láttam. De jobb is, hogy eltűnt, mert istenemre, hát meg is öltem volna. 

Az asszony zaklatottan ment tovább. Eszébe jutott a panoptikum előtt ülő férfi, aki az Újszövetségből olvasott. Lassan sötétedett, lilásfekete árnyak borultak a platánokra, s a lemenő nap utolsó lobbanása izzó narancsszínbe vonta a fák tetejét. Hirtelen újra hallotta a nyöszörgő hangot. Erős szúrást érzett a szívében. Egy szakállas, vállig érő hajú, lepelszerűségbe tekert férfi lépett elé, s halk, de határozott hangon így szólt: Emberemlékezet óta nem ettem, kérlek, adj ennem. A lábán bőrsaru volt, a fehér lepel, amibe burkolózott, piszkos volt és rongyos. A homloka vérzett, s kissé görnyedten járt. Az asszony arra gondolt, ez az a férfi, akit az előbb megvertek. 

Az idegen olyan rimánkodóan, szelíden és áthatóan nézett az asszonyra, hogy annak beleremegett mindene. Nincs nálam pénz, de ha eljön hozzám, megfürödhet és készítek harapnivalót. A férfi bólintott. Az asszony még sosem tett ilyet, de ebben az emberben –maga sem értette, miért- feltétel nélkül megbízott. Amúgy sem volt veszítenivalója. Amikor a lakásba értek, megengedte a fürdővizet, és nekilátott a vacsorának. Addig is adott neki valami hideget, hogy ne vesszen éhen. Menjen, tisztálkodjon nyugodtan, mondta, s a kezébe nyomott egy fehér törölközőt s egy tiszta inget és nadrágot, s a fürdő felé biccentett. A férfi hálásan nézett és elindult. A tekintetében volt valami, ami nagyon ismerős volt az asszonynak, de nem tudta volna megmondani, honnan. Az a „mindig is ismertem” érzés, az a döbbent ráismerés. 

Villámgyorsan készített egy rántottát, a nagymamájától tanulta, szalonna, hagyma, paprika, paradicsom volt benne, a tetején sajt. 

A férfi résnyire nyitva felejtette a fürdőajtót, s az asszony nem tudta megállni, hogy be ne nézzen. A férfi csukott szemmel állt a zuhany alatt. A teste szép volt, a hátán vörös csíkok, s a kezén, mindkét kézfején hatalmas seb. 

Az asszonynak összeszorította valami a torkát, a szíve élesen sajgott, s zokogni kezdett, lábujjhegyen visszaosont a konyhába. 

A férfi szótlanul evett, tekintetét néha ráemelte az asszonyra, a szemében tűz volt, mindennél különösebb, izzóbb tűz. Hamarosan megágyazott neki, a férfi kimerülten zuhant az ágyba, az asszonynak az volt az érzése, talán soha nem is aludt rendes ágyban. Percekig nézte az alvót, mintha egy gyermeket figyelne. Apám, gyermekem, barátom, mindenem, suttogta, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Az asszony tudta, hogy a férfi egyszer el fog menni, és előre félt, mert máris elképzelhetetlennek érezte az életét a jelenléte nélkül.

Egy reggel tényleg nem volt ott. Az asztalon feküdt a napmedál, mellette egy írás: mindig veled leszek. 

A panoptikum aznap zárt, összesen két szobor hiányzott.

Bombicz Mónika

Hogy lehetne boldog a nép, ha mindenhol a halott Megváltót látja?

Ez a szívhez szóló és elgondolkodtató írás lélektestvéremtől, Bombicz Mónikától származik, aki ugyanúgy Madárasszony, ahogy én is. Köszönet neked, Mónika, hogy lejegyezted ezt a történetet, ami  éppúgy lehet megtörtént eset, mint legenda. Én csak tovább adom. Akinek szeme van, lássa, akinek füle, hallja...

  Feloldozás

A Vértes zúgó fenyveseinek rejtekében húzódott egy aprócska, patyolattiszta falucska. Egyetlen főutcából és két mellékutcából állt. A település szélén állt a Bagoly-szikla, aztán egy éles kanyar után következett a falu, mely úgy lapult a smaragdzöld, mészköves sziklákkal teletűzdelt hegy lábánál, mit egy félig kiterjesztett szárnyú, fekvő madár. Az erdő fái szinte az udvarok fölé borultak, s a kertek hátuljánál többnyire terméskőfal emelkedett, aztán már a hegyoldal laza, barnás talaja következett. Ha kiléptél a házból, máris az erdőben érezted magad. A falusi gyerekek gyakran másztak fel a hegyre, s szájról-szájra terjedt az a legenda, hogy hajdanán eltűnt egy serdülő leányka, s a hegyen szarvassá változott, s azóta is ott sír minden éjjel.

Gánt főterén, a kiskápolna szomszédságában élt két férfi, testvérek voltak, anyjuk nemrég halt meg. Az idősebbik tisztességes, szorgos, de amolyan mulya ember volt, így agglegény maradt. A fiatalabbikat. Ervint Jézusnak csúfolták a falusiak, mert hosszú, csapzott haja és ápolatlan, szutykos szakálla volt, és patetikusan beszélt. Naphosszat a kocsmában ült, megelégedett azzal, ha volt cigarettája és bora, mást nem is akart. Néha a kertben is látták mélázni. Rebesgették, hogy nagyon okos, egyetemet végzett, udvarolt egy lánynak, aki csúnyán becsapta, később pedig elveszítette a legidősebb bátyját, aki az Indiai - óceánon vesztett oda matrózként egy irgalmatlan viharban.

Ezek után elkezdett keményen inni, és munkát sem kapott sehol igénytelen külleme miatt. A polgármester néha megszánta, és felfogadta kaszálni, trágyát hordani egy kis pénzecskéért. A faluban nem becsülték semmire, csak a kocsmában volt pár ember, aki szóba állt vele, de ezek is jóformán csak ivócimborák voltak, józanul meg sem ismerték.

Ervin egyetlenegyszer akart elmenni a templomba, ahol a pap épp arról prédikált, hogy Jézus az elveszett bárányokat szereti a legjobban. A szertartás alatt a lisztes Mári néni hangja harsogott a legjobban. Tiszta szívből énekelte a zsoltárokat, egy se volt, amit ne tudott volna. A hívek, természetesen felebaráti szeretettől hajtva, kitessékelték a most is mocskos ruhában, ittasan támolygó férfit.

Eltelt pár hét. Egy reggelen Ervin megitta kávéját, megmosdott, megfésülködött, felvette legjobb ruháját, és bement az üres templomba. Gántnak egyetlen katolikus temploma volt. Az emberek igen elcsodálkoztak, hogy Ervint aznap nem látták a kocsmában, sőt, mi több, ki se mozdult a templomból. Volt egy asszony, akinek annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy utána lopózott a templomba, s azt látta, hogy a férfi békésen üldögél és nézelődik.

Ám este, zárás előtt hirtelen éktelen robajjal kivágódott a kapu, s Ervin rohant ki rajta, arcán valami furcsa kifejezéssel. Kezét úgy tartotta, mint két kiterjesztett szárnyat, s valami kötélféle volt rácsavarva a vállai közelében. Amikor elhaladt az emberek mellett, akkor látták csak, hogy a templom kisoltáráról a fafeszület, rajta a megfeszített Megváltó bádogtestével, Ervin hátára volt kötözve. Hogy ezt hogy cselekedte, érthetetlen volt. Szepi bácsi, az asztalosmester próbálta feltartóztatni, de Ervin emberfeletti erővel arrébb lökte, s rémisztő hangon így kiáltott: Mindenkinek a maga keresztje, ez az enyém, hagyjatok, távozzatok tőlem!

Senki sem tudott megszólalni, sem cselekedni, annyira megdöbbentek, szinte a földbe gyökerezett a lábuk. Ervin olyan gyorsan elviharzott, hogy még fel sem ocsúdtak, már árkon-bokron túl járt. A falu határában lelassított, és az országúton baktatott. Az autósok hitetlenkedve rázták a fejüket, volt, aki mentőt hívott, ám azok már rég nem vettek komolyan efféle bejelentéseket, mint: Az országúton egy Jézusforma alak támolyog, kereszttel a hátán.

Ervin fáradhatatlanul vándorolt, bogyókkal csillapította éhségét, forrásvízzel oltotta szomját, a csillagos ég alatt hált. Kissé nehézkesen tudta mozgatni a kezét, de eszébe se jutott, hogy a feszületet letegye akár csak egy pillanatra is. A rácsavart kötél nagyon feszítette, és sebeket dörzsölt a bőrére. Számtalan bámulója akadt, legtöbben kinevették, gúnyosan vihogással illették. Ha megkérdezték, hová megy, és minek cipeli terhét, egykedvűen felelte: Mindenkinek a maga keresztje, ez az enyém, s a tiéd hol van? Gánton közben feljelentették Ervint egyházi vagyon megrongálásáért és eltulajdonításáért. A plébános rendelt egy újabb feszületet, ami meg sem közelítette az előbbi szépségét, Jézusnak igen bárgyú arckifejezése volt, a színei bántóan rikítóra sikeredtek. Gánton egyre többen jártak misére, valamiféle kultusza lett a helynek Ervin furcsa távozása óta. Mindenféle misztikus jelenésekről suttogtak a felgyúlt képzeletű emberek.

Ervinnek hamarosan követői akadtak. Többnyire hajléktalanok, nincstelenek, elhagyott szeretők, meggyötört lelkű szerencsétlenek, vagyonukat vesztett nyomorultak. A különös menetet hol itt, hol ott látták felbukkanni az ország útjain. A városokba soha nem mentek be, csak a kisebb falvakba. Egyszer betévedtek Kapolcsra, ahol épp a Művészeti Fesztivált tartották, ott többen azt hitték, hogy egy alternatív színház tagjai. Ott legalább jóllaktak, mert jó szívvel fogadta őket a sok összegyűlt ember, akik úgy éltek tíz napig, mint valami őskeresztény vagy hippi gyülekezet, mindent megosztottak egymással. Sokat énekeltek.

Hamarosan a média is felfigyelt a különös kompániára, akik egyre többen voltak. Egy lelkes újságírónő, a neve Magdaléna, követte őket, s úgy tett, mintha csatlakozna, s ezután szenzációs sztorit írt az ügyről. Különös módon egy kicsit bele is szeretett Ervin-Jézusba. Egy napon az egyik vándor, aki elveszítette egy balesetben az egész családját, így szólt: Álljatok meg, rájöttem, mi a baj. Nézzetek körül, az egész ország tele van feszületekkel, mindenhol csak a halott Jézust látjuk, s az elevent, a karját ölelésre tárót sehol…Ez elveszi az energiánkat, emberek, hát nem értitek? Jézus szabadságot és örömet hirdetett. Hogy lehetne boldog a nép, ha mindenhol a halott Megváltót látja?

A többiek figyelmesen hallgatták, eltöprengtek, majd habozás nélkül cselekedtek. Végre volt céljuk! Mostantól volt értelme az egésznek! A rendőrségre többszáz bejelentés érkezett, hogy templomokból eltűntek a mozdítható feszületek, a falvak határában pedig minden bálványt kidöntöttek, eltüntettek. A kompánia az „Ölelő Jézus” nevet vette fel. Jelszavuk ez volt: Ölelő Jézust halott helyett, s felvirágzik a nemzet! A rendőrök nagy erőkkel vették üldözőbe a rongálókat, de sehol sem sikerült elcsípniük őket. Egyes szavahihető szemtanúk szerint néha angyalszerű lények is feltűntek a kompániával, akik nem átallottak dohányozni, világi dalokat énekelni és táncolni, sőt, a feszületdöntögetésben segédkezni. Egyetlen vándort sem kaptak el soha. Ervin soha sem tért vissza Gántra, ahol lassan legendát szőttek alakja köré, s álszent módon úgy állították be, mint akit tisztelet övezett körükben. S ami a leghihetetlenebb, de legfontosabb: a magyarok sorsa onnan kezdve mintha kezdett volna jobbra fordulni.

Bombicz Mónika, 2012. december 20.