Egyik nap, amikor mentem reggel az autómmal a
visszapillantóban csodálatosan ragyogott a felkelő nap teljes pompájában
és gyönyörűségében.
Eszembe jutott a nap erős fényének
nézésekor, mely kerekségével betöltötte az egész eget, hogy olyanok
vagyunk, mint egy „csirkekeltető”, és a nap fénye gondoskodik rólunk,
adja az éltető meleget életrehívásunkhoz, és életbemaradásunkhoz.
És mi vagyunk a kiscsirkék, akiről a szerető gazda gondoskodik, élteti
őket melegséggel, ivóvízzel, ennivalóval, és megfelelő levegővel.
De a kiscsirkék akaratosak, és a gazda szeme néha könnyesen nézi őket.
Van, amelyik lázadozik, és csipkedi a másikat, eleszi az ennivalót a
gyengébb elől. A gyengébbeket kiveszi a jó gazda az erősek elől, és
külön ketrecbe teszi őket védelemként, mintha egy másik nyugodtabb
bolygóra kerülnének, a harciasak meg csak marják egymást sokszor
halálukig. Közben lehet, hogy azok boldogok, hogy eltűntek végre a
gyengék, és most ők az urak a szemétdombon. Pedig ők semmit se tudnak a
világról, nekik a világ azonos a ketreccel, és amit majd felnőtt
korukban látnak ki belőle. Lehet, hogy egymás között tudnak beszélni, és
vajon mit beszélhetnek? Vitáznak, elméletek gyártanak, hogy a ketrec
szögletes vagy kerek, és létezik-e másik ketrec még, vagy csak övék az
egyetlen a kozmosznak nevezett istállóban?
Isten ugyanígy adja nekünk az energiát, a meleget, mi vagyunk az Ő kiscsirkéi.
Többet tud rólunk, mint mi magunk, gondoskodik rólunk, meleget ad,
táplál minket, Ő a gazda, és a segédei az angyalok, őrszellemek, aki
naponta végzik áldásos munkájukat a fizikai sík „csirkekeltetőjében”. Ha
nyitott szemmel járunk, akkor ezt nem lehet észrevenni.
De mi
ezt nem akarjuk ezeket felismerni sok esetben, nagyobbnak képzeljük
magunkat a gazdánál, mert mi magunk is tudunk teremteni, nagy és szép
„tojásokat tojunk”, és ezzel a teremtő erővel azonosítjuk magunkat.
Nagyobbnak képzeljük a gazdánál a tudásunkat, néha még kételkedünk is,
hogy létezik-e a gazda. Igaz, amikor egy – egy „tojásunk” eltörik, akkor
érte sírunk vagy átkozzuk, vagy ha meghal egy másik társunk, akivel
eltöltöttünk egy kis időt a „keltetőben”.
Ahogyan növekszünk
magasabb síkokat, dimenziókat ismerhetünk meg, és ez fejlődésünktől
függ. Amikor „kiengednek minket a ketrecből” spirituálisan fejlettebbek
leszünk, és egy nagyobb terek kapunk, mert kiérdemeltük, és a
„keltetőből” egy nagyobb ketrecbe kerülünk, vagy esetleg az „udvaron”
szabadon kószálhatunk! Ekkor már látjuk a felhőket is, és álmodozunk
mindenről, a szárnyalásról, a szabadságról, de nem jut eszünkbe soha az,
akinek mindezt köszönhetjük. Nekifutunk a kerítésnek, hogy átszálljunk
rajta, űrhajókat gyártunk, hogy felfedezzünk más „udvarokat” is, de soha
nem jut eszünkbe, hogy megelégedjünk a jelenlegi életterünkkel, és ITT
és MOST éljük meg a legjobban.
És sok nekifutás után is az
oktondi csak azt veszi észre, hogy rendszeresen visszazuhan a
szemétdombra, amit saját magának alakított ki.
És nem gondol senki arra, hogy ez a szemétdomb nem az övé, hanem az unokáié, akitől kölcsönkapta!
Karsay István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése