Az ego struccpolitikája

Kapok egy fontos feladatot, megoldásra, helyesebben megélésre. Olyat, amelyre már réges-régóta vágyom, mert ez az Ősvágy nem más, mint a Tiszta Szeretet megélése, mely oly ritkán, és oly rövid pillanatokra adatik meg nekem!  Az Igazi Szeretetet manapság nem könnyű megélni, elhordozni, mert az Ellenerők tevékenysége miatt nagy tehertétellel jár! Járulékos terhe valós félelmet gerjeszt testtudatomban, mert azt gondolom, nem fogom elbírni. Elkezdek zsigerileg izgulni a belém épült társadalmi konvenciók és a korábbi kudarcaim miatt. Elég jó leszek? Elfogadnak majd engem? Rendben leszek testileg, közérzetileg? Nem fogok kifáradni idő előtt? Jaj, ugyan mit szólnak majd mások? Pont a legközelebbi környezetem fog ellenállni, lebeszélni róla minden erejével. Pedig ott az erőm. Lélekben-szellemben készen vagyok, a csatarendben elfoglaltam a helyemet, csak testtudatom képtelen ezt elfogadni, és ellenáll.

Az utolsó pillanatban visszavonulót fújnak, a feladat elnapolva. Részint csalódott vagyok, részint viszont nagy megkönnyebbülést érzek. Pedig a feladat ott van, elévülhetetlenül, és ha nem oldom meg, nem élem meg, csak görgetem, mint egy hólabdát, az a labda csak növekedni fog.

Keresek magamnak egy másik feladatot, hogy a mozgalmasság megmaradjon. Akaraterőm által vezérelve (merthogy már elegem van a pihenésből) kiruccanok a természetbe egy társasággal kirándulni. Amolyan műkedvelő módon, langyosan, kellemesen.

Az egóm eddig dacosan ellenállt, most langyosan, tunyán elterül. Milyen szép is a világ, a természet! Csicseregnek a madárkák, szálldosnak a pillangók, fújdogál a szellő. Nagyon jól érzem magam, eggyéválok a természettel, helyesebben minden olyan dologgal, ami szép és jó. Miközben szellemi harcos-társaim majd’ bele pusztulnak az értem is folyó harcba, de én már nem látom őket. Totál lila köd, felszínes álboldogság. Ebben ringatom magam, elkergetem azokat a gondolatokat, melyek a legcsekélyebb kényelmetlenség-érzéssel járnak. De ez is csak egyfajta hólabda-görgetés, és előbb-utóbb felszínre tör minden mocsok.

Mégis eszembe jut legkedvesebb harcos-társam, mikor felébredek. Nagy lelkesedéssel elújságolom neki, „mily szép az élet”, ő meg, az Igazság Hangjával „leordítja a fejemet”. Nem finomkodik, mert akkor hazudna. Leordít, felráz, mert szeret! Nekem marha rosszul esik, de rögtön rájövök igazára. Súlyos hibát követtem el!!! Testtudatilag kivontam magam a feladat alól, sőt, mi több, tudomást sem akartam venni róla, miközben felsőbb énem már készen áll.

Jézus követőinek annak idején a legkeményebb, legbrutálisabb üldöztetéssel kellett szembenézniük. Nekünk most itt, ezen a helyen és ebben az időben, a legrosszabb esetben is csak lenézéssel, értetlenséggel kell szembenéznünk. Egyelőre nem vetnek börtönbe másképp gondolkodásunk miatt. Egyelőre nem vágják el a torkunkat, csak szép fokozatosan elveszik alapvető megélhetésünk feltételeit. Az egónkon keresztül igyekeznek az Ellentét sötét erői hozzánk férkőzni, lelkünket ellopni, a tiszta Szellemtől, SZER-Elemtől, SZERetettől elszakítani, mi meg szépen bedőlünk. Szépen elhisszük a lilaködös-ezoterikus meséket, melyekben minden bekezdésben ott a szeretet, a fény, stb. szavunk. Everness Fesztivál kicsiben és nagyban, égen és földön, miközben a szomszédban már felhergelt, nyomorgó embertömeg készül a támadásra. A fesztiválozók teljességgel meg vannak győződve arról, hogy nincs veszély, csak „béke és szeretet, meg egység” van. De nézzük csak, mi történne, ha rendkívüli helyzet állna elő! Ha „csak” egy nagyobb vihar csapna rájuk hirtelen, minden előzmény nélkül (lásd: a nagy vihar 2006. augusztus 20-án!), az addig „Love and Peace” fesztiválozók már pánikban, egymást durván letiporva, agyontaposva futkároznának, mint a fejetlen csirkék, mentve anyagi javaikat, önmagukat, vagy maximum hozzátartozóikat.

A „békeidő” ellustítja, eltunyítja a testet-lelket, szellemet, miközben az egó tobzódik. A háborúság hatására az egó halálfélelmi pánikba esik, és mindent, mindenkit letipor. Ha csak amolyan „távoli fenyegetettség” (szellemi háború) van, hajlamos lesz homokba dugni a fejét, és nem csinálni semmit. Hallgat egy kis meditációs zenét, kirándul, elvan, mint a befőtt. Pedig a belső hang már „ordít”, hogy nagy a veszély!!!

Minden dolog „fentről”, szellemi szintről, a lélekszálon át képeződik le a fizikai világba, némi késéssel. Nagy háborúk folynak a szellemi szférákban, melyekről fogalmunk sincsen, csak a fizikai vetületükről. Elképzelni sem tudjuk, hogy az Ellentét erői szorult helyzetükben mire képesek. Érzik végső bukásuk közeledtét, de ez csak arra hergeli őket, minél többeket rántsanak magukkal. Ezen belül minél több olyan embert, akik már az Úton járnak. Eszközeik a lehető legkifinomultabbak. Ha a durva erőszakkal már nem megy, hát menni fog ravaszul, finoman, alattomosan kívánatos csalikkal („mert megérdemlem!”: „aranykor”, „felemelkedés”, pénz, egészség, jó közérzet, „ikerláng-kapcsolat”, „mindentudás”, mágikus képességek stb.), melyekről fogalmunk sincs, mekkora árat kell majd értük fizetni!

Észre sem vettem, hogy kísértésbe esem. Akartam egy mozgalmas napot, és pörögtem, pedig a betegségem (amit azért kaptam, hogy vonuljak félre) azt indokolta volna, hogy még pihenjek, mert a gyógyulás, tisztulás most nagyon lassú folyamat. Sőt, azt hittem, az egóm szól, hogy „aludni akarok még!” mikor nagy nehezen mégis korán felkeltem. Versenyeztem: utolérem-e a kiránduló csapatot, akikhez képest fél órás időhátrányban voltam. Magamhoz képest emberfeletti tempóval, ziháló-fuldokló futással elértem, hogy egy órával megelőztem őket! Minek?!!! Hogy bizonyítsak? Nem-nem-és nem! Magam elől, a feladatom elől futottam. Csak estefelé döbbentem rá, hogy NEM tudok magam elől, harcos társaim elől, Isten elől megfutamodni!!!

2015. június 21.