Mit akar tőlünk Égi Anyánk - videó

A Te Létrád

Az Utódhoz
A Te létrád
Létre hoztalak. Persze nem csak magamból, hisz lényemnek termő fele az anyaság termő ölében csírázik életté. Már el is feledted azt, hogy milyen élmény volt az, hogy megtanultál járni.

Pedig ha emlékeznél, beleszőnéd akkori tapasztalataid a mostani mindennapjaidba.
Mert most is járni tanulsz, egyedül, vagy együtt a nagybetűs Élet kihívásai szerint.
Tudd, hogy épp olyan erőteljes kívánalom hajt előre, hogy ismét kipróbáld magad,
mind egykoron! Csak akkor még oly kevésszer estél el, akkor még kevesebb teher
nyomta rugalmas csontjaid, mint ma. Azóta rád rakódott a szükség, az elvárás, a
családi szolgálat áldott terhe. Hordoznád, mert ezért nőttél fel, hogy erőd
megtapasztalhasd. De már sebekkel borított előérzetek lettek társaid, sikertelenséggel
kikövezett, kudarcok jelzőoszlopaival szegélyezett utakon haladsz, s parttalan félszek
keményítik rideggé csontodat. Mint megannyi külsőleg hozzád oly hasonlatos
embernek e jajongó nemzetben. Isteni méltóságod, nagyságod és személyi erőd,
egész-séged, a fél-elmek, azaz program-elmék martalékává válik lelked és húsod is az
emberöltőd alatt, díszes öltönyök csak elfedni kívánják hiányaid.
Most láss! Kiknek útja ez a fájdalmas út? Ki álmodta meg a végtelen
gyötrelmet? Kié a siker vérrel és verítékkel szerzett oklevele, ha nem a síkban élőké
és az ő - talán még ettől is mélyebben rejtőzködő - vezérüké? Te az ő útját kívánod-e
sejtjeid legmélyén, vagy sejted, hogy van dicső és örömmel bélelt Élet?
Ha látni kívánsz, ahhoz előbb - létezz! Helyezd el talpadat erre a csodás
bolygóra, melyet ma Földként tisztelhetünk. De ne foglalj el egy lábnyival se
nagyobb helyet, mint ahol megállva végre fel tudsz emelkedni! Ne birtokold, de
használj épp annyit, mint amennyit gondozni vagy képes! Íme ez a Te valóságkerted!
Ide nem fér be mások lába nyoma, nem orozza el tőled a természet fényét - a pánik
infúziójára kötött - tömeg által épített átjárhatatlan és beláthatatlan bástyahad.
Itt lesz, van és valaha volt mindig az otthonod! Ez az igazi forráspontod, ahol
szíved szerint, és nem mások elvárása szerinti önmagad lehetsz. Ahol nem az emberi
törvény, hanem az isteni igazság az egyetlen vezetőd, ahol igéző vagy: elvet vetsz és
aratsz, ahol a Te festőpalettádon születnek meg a színek. Itt, ezen a talpalatnyi helyen
lehetsz olykor gyenge, de nem leszel kiszolgáltatott. Lehetsz néha szomorú, de itt
soha sem leszel boldogtalan. A Szeretet és a Teljesség az, mely tud, épít és lebont -
érted! Ez az a hely, melyet körbeölel a Teremtés minden eszköze, hogy vágyaid az
idő és tér világában formát ölthessenek. Ehhez a látható és az érezhető világ minden
segítséget megad - de csak ott - , ahol Önmagad alkotókertjében vagy! Ha olvastad
már Weöres Sándor művét - A Teljesség felé címmel - akkor nem elfecsérelt gondolat
az, melyek következik mindebből.

„ Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.“

Lásd, hogy ezen a mikronnyi kis fogalom-golyón támaszkodik a Te személyes
életed totemoszlopa! Ez egykori Ősök bölcsessége, és a jövő üzenete egyaránt!
Lásd azt, hogy hányszor vétetted el azt az irányt, mely léted természetéből
adódóan beléd van kódolva! A szemünk és szemléletünk a síknak szolgál, sikerre van
hangolva. De gerincünk és gerincességünk jóvoltából az ember a sűrű, kötött földből
a könnyed és kiterjedt ég felé tart! Az elmúló világtól az Örök Világosság felé.
Soha, senki más táltosa nem repít el oda, ahová valóban vágysz!
Ha e talpalatnyi földedet szilárdnak érzed, akkor, és csak akkor állíthatod fel
életutad eszközét, mely a magasabb meglátások helyére visz, kiemel az egyedüllétből
az együvé tartozás egységélményének magaslatába. Ez a Te létrád!
Elvétetted akkor is, amikor oly kicsinynek hitted önmagad, hogy a létrád
fokai között átlépdeltél! Kicsiny voltál, mert más akartál lenni, mint ami valójában
vagy! Leszóltak, mert többet vártak tőled abból, amit meg sem kellett volna
próbálnod azért, hogy megtudd, mire is születtél erre a világra. Eszköznek véltek
Téged! Termelni akarnak veled, s nem hagynak teremteni!
Elvétetted akkor is, mikor hamis illúziókból összeállított álomporokkal
etettek, s megdagadt benned az egód, mint látvány testépítőkben a felvizesedett izom.
Ekkor oly nagyra nőttél, s oly erőkhöz jutottál, hogy kiütötted létrád minden elérhető
fokát azért, hogy szabadnak hitt utad lehessen!
Ahol eddig jártál, nem a Te szülőfölded, hanem a T-bolygó, ideje tovább
indulnod - mások acsarkodva védett birtokairól - haza!
Térj MAG-adba, leges-legbelsőbb lényedbe, hogy arányaid és vágyaid
idomuljanak az Önvalódhoz! Ne félj, ekkor minden torzulás és hiányosság a
gyógyulás és kiteljesedés útjára lép, ha Te végül be-teljesedsz!
Látni fog benned a lét! Így már létrehoztad a létrád, s látod, nem rakott rád
terhet a Lét rád! Minden foka könnyedén hozzád idomul, de kezedből el kell
eresztened minden szükségtelen terhet, hogy fölfelé kapaszkodhass.
Egyszer majd látni fogod azt is, hogy a talpad éppen csak érinti a földet,
hiszen ebből született tested, nem tagadhatod. De mikor kiegyenesedsz, már nagyobb
részed belemerül a levegő-égbe, mely magához ölel. Míg itt élsz, a kerted
gondnokaként, addig belőle lélek-zel és belé lehelsz megújító életet. Nem csak létra
az, mely lényeged oszlopa, hanem híd is vagy a két világ között. Az Ég és a Föld
partjait testkábelek kötik egymáshoz, melyeken az eszmék autópályáin ideák
áramolnak hozzád - ideát, hogy általad megvalósuljanak!
Egyszer majd nem csak érted, hanem megéled az imát :
„ ...miképpen mennyben, azonképpen a földön is ...“ - meglelve Tenmagad,
nincs is szükséged a létrára; itt, vagy ott vagy, MIND-EGY!

Borsi István
Diósjenő, 2012. szeptember 20.

Szabad lélek...

Szabad lélek,
szabad madár,
előtted már
nincsen határ.
Magasan szállj,
repülj, repülj,
rabságodtól
messze kerülj!
Szárnyalj büszkén
reménységben,
boldogságban,
békességben...
Napfény felé
fordítsd orcád,
tiszta kék ég
legyen hazád!
 
(Vörös Judit)

Wass Albert: Háromféle magyar

Háromféle ember van ebben az országban,.. háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.

 

Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett. 

Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért, érted?

Ez a nagy tömeg. Ez a nép.

Wass Albert

Ima minden napra!

Végtelen jóságú mennyei Atyánk!
Add, hogy benső szellemi látásunk,
szellemi szemünk megnyíljon.!
Áldd meg értelemvilágunkat!
Hogy a végtelen isteni bölcsesség - az élő hit által -
bennünk örök bölcsességgé váljék!
Áldd meg érzelemvilágunkat!
Hogy a végtelen isteni szeretet - az élő alázat által -
bennünk örök szeretetté váljék!
Áldd meg akaratvilágunkat!
Hogy a végtelen isteni erő - az élő remény által -
bennünk örök erővé váljék!
Áldd meg földi életünket!
Hogy testet öltésünk célját,
- a szeretet két főparancsának betöltését -
minden élethelyzetben felismerjük
és mind magasabb fokon be töltsük!
Áldj meg minden ügyet,
melyet szolgálunk!
Áldj meg mindenkit,
akivel kapcsolatba kerülünk!
Hogy mindenben minden
szent akaratod szerint történjék
bennünk és általunk !

Ámen! 

Forrás: Makk István: Az Örök Fejlődés Kozmikus Útja

Égi üzenet

A szigorú, irgalmat nem ismerő törvénykezésen, merev dogmákon,
erőszakos hittérítésen alapuló FÉLelem kora lejárt!
Vége a haragvó, bosszúálló hamis isten korának,
eljött az érdek nélküli szeretet és kegyelem kora.
Nincs világvége, nincs örök pokol, nincs örök kárhozat.
Aki bűnt követ el, az már az elkövetés pillanatában kiszabja magára
annak jóvátételének mértékét, vagyis a saját „büntetését” is.
Megéli a kiszabottat, szenved.
A szenvedés kérdésekre készteti, amire mindig megkapja a választ.

Megérti, elfogadja azokat, ami által megtisztul.
A megtisztult lélek, Krisztus Urunkban többé már nem csak a szenvedő,
de a győzedelmeskedő Krisztust is látja.

Visszatér ősei természetes világlátásához,
az élet tiszteletén alapuló szer-elem valláshoz.
Örökre leszámol a mulandósággal, az „izmusokkal”,
az üres bálványokkal, a Mammon hatalmával.
Így számára a „Hétfájdalmú Szűzanya”
ismét Napba öltözött Boldogasszonnyá válik,
aki boldog mosollyal fogadja hazatért gyermekét!

(Kalemandra: TEReMtÉSZET)

Társkeresők oltalmára

Mi a hajtóerőnk, mely késztetést ad a párkereséshez?

Keresés, hogy kiegészüljek valakivel.  S ha találom hozzá a másikat, akkor ott az a vágy, amiben két fél kíván egybekelni.

Ám, ha ez megtörténik, akkor mégis valami hiányzik. Igaz, hogy reggelente egy ágyban ébredünk, azaz egyben kelünk, nem érezzük mégsem magunkat egységben. Mert ami kialakult, az egy kiterjedtebb, de csak darab rész!  A „nekemvilág”   Jogi értelemben egyben vagyunk! Mégis keresni kezdjük az ürességnek az okát. A részeinkkel kereskedünk egymás között, s néha gazdasági, vagy gazsági válság van. Többnyire a másikat hibáztatjuk, de gyakran saját defektjeinket is fájón ostorozzuk. Mindhiába.

Két fél az Egyben van, de egyedül. Magányukban egyed ül. Ha még él a test vágya az egyesülésre, az csak közösüléssé képes válni. Ez a fosztó világ képlete.

Másik lehetőség az, hogy találkozni kíván két személy, kiben kihunyt a homály, a szemÉJiség. Szám szerint kettő ember, akiben ott a Teljes, az EGÉSZ.  Két ember, aki önálló univerzum, alkotó egyéniség, kiben az egy ÉN is ég! Ebből születik egy megújult energia mező, Teljesség, a MindÉn világa, mert szívükben a közösség, felettük a Közös Ég.  Nászuk ebben a megtartott állapotban teremtő, kiáradó, extatikus beteljesülés. Ez a megosztó, ajándékozó világ rövid leírása.

Harmadik változat, mikor a felek egyike a párkapcsolatban öntudatra ébred. Az Egység hője a környezetére fényt áraszt, felfedve a sötét sarkokat, s fellobbantva a belső kohójának közelében felhalmozott kacatot. Porrá égnek a korábban megszokott kapaszkodók, széjjelfolynak a biztonságot nyújtó páncélajtók, s a raktározott kincsek. Ebből a helyzetből célszerű menekülni. El ágytól, asztaltól, ki azt nem állja. Különben bármelyikük belehal. Akár az öntudatra felébredett is, ha fékezni kívánja benne lévő energiát.

Az Egységbe kerülő Naplények körül megfordulhatnak a bolyongó lények, de amelyik jobban közelít, annak keringése veszélyesen felgyorsul. Ez szédítően mámorító a Bolygólényre, de önveszélyes is. Ha tovább közelít, menthetetlen.  De jó, ha tudjuk, a csillagászok kutatásai szerint, igen sok kettős csillaggal bíró naprendszer létezik. Köröttük életre való bolygórendszerek, kik holdjaikkal járják táncukat.

Nyugi kedves társkeresők!  

Ami leírható, elmével felfogható, az mind mozgásban van, változik, él, de nem örök. Még a napság és a nagyság sem az. A Létezésben átalakul, halálában is örökké újjá születik.

Amitől a részek majd EGÉSZ-ként születnek meg, mely minden multidimenziót és univerzumot táplál, az magyarul a  SZERELEM .  A szerelemben való létezés még mindig energia, erő, mi személyes belső erőnk forrása is. S ha erő van, ott a dualitás, erőtlenség is, vagy ott az erő-szak lehetősége is.

A Szerelem hajója egy felfoghatatlan, mérték nélküli tenger felszínén siklik, mert ez a tenger azt is hordozza. Táltosok - maguk között - ezt a szellemi hordozás állapotot Yotengrinek hívták.

Ennek az erőmentes, engedő szolgálattal tejes, felfoghatatlan ragyogásnak ismert magyar neve is van, mégpedig:  

SZERETET.

Szere  tettel írta : Borsi István   2014. 07.20.

Feloldó ima Pusztai Orsitól

Isten Szent Nevében, mert Gyermeke vagyok,
feloldom most magam minden fogadalom alól.
Mit bármelyik életemben, testben, lélekben vagy szellemben tettem, eltörlöm most mindazt, mi nem szolgál már Engem.
Krisztus Szent Szívében megtisztult a Lelkem,
Uram megváltotta mindegyik életem,
így bármit hordoztam még teherként magamban, azt a Megváltás Fényében Neki már átadtam!
Minden inkarnációban megtisztul életem, mert itt most Isten Fényében felismerem,
tiszta Tudatomban minden mi kényszer volt, megszűnik az Isteni Kegyelemmel most!
Ha bárki ellen bármikor vétettem, bocsánatot kérek.
Én is megbocsátok mindenkinek minden ellenem tett vétket.
Megbocsátok Önmagamnak mindent, mi lehúzza szívem,
Istenem kérlek, bocsáss meg Te is Nékem.
Tiszta szívemből, igaz lelkemből, szellemem által kijelentem:
Feladok minden kényszerítő, hátráltató, szeretetlen fogadalmat minden életemben, létezésemben.
Mit a Teremtés kezdete óta bármikor megtettem, most megsemmisítem Isteni hitemmel!
Minden mi meggátol abban, hogy tisztán megéljem ÖNMAGAM, azt, hogy bennem szabad akaratom által működjön az Isteni Akarat, most semmissé teszem és feloldom a Szeretet Fényében,
mert életem a mai naptól megtisztult teljesen, minden fogadalomtól és kényszertől Isten Kegyelmében,
az Ő Akarata teljesedjék Vélem!
Így van!

~ Pusztai Orsi ~

Egy az Ég...

Egy az ég felettünk
Egy a föld alattunk
Egy Isten teremtett
Emberségben EGYek vagyunk!

Mégis vannak, kik kívül állnak
Egymás ellen viszálykodnak
Istennek hátat fordítottak
De ők is mind testvéreink!

Emberek ők, ember-s-ég nélkül
Elvesztek a tört-én-elemben
Szemet szemért küzdelemben
Elvesztették ember-voltukat!

De a Kegy-elem visszaadja azt
Isten feléjük is nyújtja a kezét
S vannak, kik végül elfogadják azt
Ráeszmélve vétkükre
Emberré lesznek újra
Megtisztulva, megújulva!

2014.07.16. 19:25

Holdfény-túra a Pilisben

Elérkezett az idő, hogy próbára tegyem magam, nemcsak testileg, de lelki, szellemi szinten is. A hívást először halk sugallatként érzékeltem, aztán folyamatosan erősödött bennem, hogy ott kell lennem. Pedig mehettem volna máshová is, még legalább két program volt ugyanabban az időben. Sőt, le is akartak beszélni róla, hogy veszélyes, meg hogy nem fogom bírni.

Igen, egyértelműen ott szerepelt a kiírásban, hogy a túra nehéz, hatalmas emelkedőkkel, veszélyes szakaszokkal, és csak saját felelősségre vehet részt rajta az ember. Azon a helyen jártam már, igen régen, legalább 20, de lehet, hogy 25 évvel ezelőtt. Akkor még fiatalon, rugalmas és edzett izmokkal, jó állóképességgel, de meglehetősen zöldfülűként, akinek halovány lila gőze nem volt sem a szakralitásról, sem az önismeretről.

Akkor a buli, a balhé kedvéért mentem, most azért, hogy még jobban megismerhessem önmagam határait, és feszegessem azokat. Délután felpakolva indultam, vonatra szálltam.  Érden várt Edina, kocsiba szálltunk, és irány a Pilis! Hozzá kell tennem, Edinát akkor láttam életemben először. Máskor is előfordult már ilyen, hogy a Gondviselés teljesen ismeretlen, de jóindulatú segítőket küldött hozzám, vagy vezetett hozzájuk.

Karcsi, a túravezetőnk

Alig több, mint egy óra múlva már ott voltunk Dobogókőn, a parkolóban, és alig néhány perccel később Varga Zoli is befutott, akinek előadását még szerdán volt szerencsém meghallgatni a Magyarok Házában. Neki ez az út egyfajta edzés volt, az őszi ecuadori expedíció előtt.

A kilátóban gyülekeztünk, egy fiatalember, Karcsi volt a vezetőnk, aki szabályos előadást tartott a Pilisről, ami ráadásul élvezetes is volt. Fiatal kora ellenére a tanítót véltem benne felfedezni. Bevártuk a későn érkezőket, majd egy nagy kört alkotva elénekeltük a Himnuszt és a Székely Himnuszt.

Felemelő volt, még annak ellenére is, hogy néhányan hamisan énekelték. Behunytam a szemem, és kieresztettem a hangomat, amit több, mint egy hónapja használtam utoljára, és csodák csodája, tisztán csengett, nem csuklottam el, ahogy szoktam. Vajon a Pilis tisztította meg a hangszálaimat? Könnyen lehet… Már odafelé, a kocsiban is éreztem, hogy a hangom a szokottnál sokkal határozottabb, de nem hangosabb. A tisztuló tudat is teszi, az a tudat, hogy közeledünk egy szent helyhez, ha nem a legszentebbhez!

Végre, elindultunk lefelé, s miközben ereszkedtünk, egyre mélyebbé vált a szürkület. Ilyenkor a látás is nagyon furcsa. van, aki szürkületi vakságban szenved, de nálam ez másképp működik. Kevesebb a fényinger, ezért a látás, a kontrasztok gyengülnek. Van, hogy egyfajta vibrálásba megy át az egész látvány. A tudatállapot átáll esti-éjszakai üzemmódba. Figyeltem, ahogy lépek előre, és volt, ahol könnyedén, fürgén szökelltem, mint gyerekkoromban. Bőven volt még bennem energia, az otthonról hozott kávé is sokat segített. Kis szakaszokat tettünk meg, ahol bevártuk a lemaradókat, közben Karcsi mesélt, ősi titkokat fejtegetve és aktualizálva a mai korra.  A pálosokról, azok hihetetlen képességeiről, és arról, hogy ők mind élő szentek voltak, emellett minden olyan világi dolgokhoz is értettek, amikhez manapság komoly egyetemi végzettség, vagy legalább mestervizsga szükséges. Nem vitás, hogy vitézségben nem volt hozzájuk hasonló, és ha maroknyian voltak is, már a puszta jelenlétükkel sokezres lélekszámú ellenség is fejvesztve menekült. Honnan vették volna ezt az erőt, ha nem Istentől?! Amíg ott voltak a pálosaink a Pilisben, és szerves módon működtették azt, az ország anyagi, de főleg szellemi szinten virágzott. Mikor II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, többek között a pálosokat is, ennek vége szakadt, és már soha ezután semmi nem működött úgy, mint régen. Az ősi erődítményeket, várakat, palotákat mind egy szálig felrobbantották, a maradék köveket elhordták, és most úgy tűnik, mintha minden szikla a természet alkotása lenne, pedig szó sincs erről.  

A materiális dolgok lerombolása azonban érintetlenül hagyta a hely szellemiségét. Egy szellemi építményt nem lehet, csak úgy, felrobbantani, lebombázni! Az arra érzékeny emberek látják, érzékelik azt. Lelki szemeim előtt is megjelentek a monumentális várfalak, tündérpaloták, és a bennük nyüzsgő élet.

Ahogy sötétedett, egyre mélyebbre mentünk a rengetegben. Apró szentjánosbogárka árválkodott az avarban. Reménykedtem, hogy lesznek még, de nem volt több. Egy patakmedren átkelve, a Királykútnak nevezett helyről fölfelé vettük utunkat, az Akasztó-hegyre. Első nagy meredekség, kemény kaptató. Szakad rólam a víz, levetkőzöm egy szál trikóra, a szívem majd kiugrik. Egyébként, szinte végig, amíg mozgásban voltunk, nagyon melegem volt. Máskor már egy ilyen meredély is épp elég nekem ahhoz, hogy feladjam, és visszavonuljak. De innentől már nem volt visszaút. A mélybe könnyű leereszkedni, de annál nehezebb felemelkedni.

Az Akasztó-hegyről sokan azt hiszik, hogy egyfajta kivégző hely volt, pedig szó sincs erről. A Tarot kártyalapok közt van egy nagyon érdekes lap, az akasztott ember, aki fejjel lefelé van felakasztva, és ez szimbolikusan értendő. A fejjel lefelé lógó ember zsebeiből kihullik minden. Megszabadul minden anyagi kötöttségtől. Tehát semmiképp sem negatív értelmű.

 

Az Akasztó hegytől irány a Prédikálószék. A telihold már javában ragyog, teljes, kerek mivoltában, és az utolsó felhőfoszlány is semmivé oszlik. Szuperhold van, ami azt jelenti, hogy kb. 10%-kal közelebb jár a Földhöz, ezért 10%-kal nagyobbnak is látszik. Mágikus hatása van, alig tudom róla levenni a szemem, és önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Egész testemben-lelkemben mosolygok, s ez a belső derű végig megmarad, a későbbi fájdalmak ellenére is. Az erdei út most kényelmes, könnyed és gyors a haladás. Egy helyen megállunk egy kőrakásnál, ahol a nagyobb köveken egyre kisebb és kisebb kövek nyugszanak, és kizárólag a gravitáció tartja össze őket. Úgy tűnik, nagyon kényes az egyensúly, mégis, Karcsi elmondása szerint, ott áll már régóta. Senkinek nem jutott eszébe lerombolni, inkább hozzá rakhattak. Egyfajta jelenkori oltár, talán Földanyánk tiszteletére. 

Továbbmenve, az út mellett balra, valami fényesség dereng. Varázslatos, titokzatos, mesébe illő. Karcsi egy kis kitérővel odavezet bennünket. Egy tisztásra érkezünk, melyet beragyog a Telihold fénye. Oly erős, hogy szinte olvasni lehetne mellette. A magas fűben megállok, a hold felé állva behunyom a szemem, kitárom a karom, és befogadom ezt a szelíd, de igen erős női energiát. A tisztáson magas a fű, de sehol egyetlen bokor. Körben életerős, hatalmas fák. A holdfényben tündéreket vélek felfedezni. Elhatározom, hogy ide egyszer visszatérek még, és kint virrasztok.

A tisztás egyik végében egy valamikori kőkör maradványai találhatók, középen egy nagy kővel, mely a lámpafényben sziporkázóan csillog. Akkor milyen lehet holdfényben? Nem láttuk, mert a fák még árnyékot vetettek oda. Éjjel 11 óra elmúlt. Itt van az ideje, hogy felolvassam az előző nap kapott Boldogasszony-üzenetet, „Mit akar Égi Anyánk?” címmel. Aznap délelőtt a noteszembe, 11 oldalon, kézírással írtam át a gépről, órák alatt, mert fáradt volt a szemem. Most viszont, a lámpám gyenge fényénél is kiválóan látom. Felolvasásom alatt teljes volt a csönd. Bár visszajelzést nem kaptam, és nem is vártam, csak abban reménykedtem, hogy legalább egy-két ember szívéig eljut az üzenet.

Elhagyva a tündértisztást, pontban éjfélkor(!) értünk a Prédikálószékre, A látvány, még így, a holdfényben is páratlan volt, ahogy a Duna sötét szalagját fénypontok szegélyezték. A szél kicsit feltámadt, magamra vettem minden ruhámat. Varga Zoli egy kis előadást tartott Móricz Jánosról és a Tayos-barlangról, amit újból szívesen hallgattam, mint a kisgyerekek, amikor újból ugyanazt a mesét akarják hallani. Az igazi, beavató mesék pedig igazak, s elsősorban nem kisgyerekeknek szólnak, hanem erkölcsi útmutatóval szolgálnak. Móricz János erkölcsi nagysága is szóba kerül, mikor nem önös érdekek vezérelték a Tayos-barlang kutatásában, hanem hogy ország-világ tudja meg, milyen kincs birtokában van az emberiség, de csak akkor, amikor megérett arra. Sokan a fémkönyvtár aranyozott lemezeit csak úgy tekintik, mint beolvasztható nemesfémet (jelenkori kalandorok, „konkvisztádorok”), van, akik számára olyan, mint a Szent Grál vagy a Bölcsek Köve, de a benne rejlő tudást kizárólagosan magukénak akarnák (Illuminátus, szabadkőműves és egyéb, titkos társaságok), és csak nagyon kevesen vannak, akik becsületes kutató módjára, pontosan dokumentálva képesek lennének feltárni a titkokat, melyekkel hozzájárulhatnának a történelemkönyvek átírásához. Hogy ténylegesen létezik-e a fémkönyvtár, vagy csak legenda? Ez lehet, hogy hamarosan kiderül.

De minek is a kézzel fogható, materiális bizonyítékok, amik elpusztulhatnak? Az információ ugyanis megmarad, egyfajta előhívható hologramként. A falak, a kövek, a fák, sőt, maga a forrásvíz is sokat tud mesélni azoknak, akik megértik. Másrészt ott az ember belső tudása, amit nem iskolapadban, könyvekből tanult, hanem az Isteni Szellemből ered. Isteni Szellemtől kapja a Felsőbb Énünk, és onnan kéne eljutni a testtudatig, de ebben a rohanó tempójú világban ez szinte képtelenség.

A Prédikálószéket elhagyva folytatjuk utunkat, egyre izgalmasabb és veszélyesebb helyeken.  A Vadálló köveknél kezdődik az igazi, nadrágfékes, gatyaszaggató, tenyérhorzsoló kalandtúra, pókmászásban lefelé. Másképp nem is lehetne, mert az ember könnyen lezuhanhat a mélybe, ha elveszti egyensúlyát. A holdfényben derengő sziklák félelmetes szépségűek. Legszívesebben ott maradnék hajnalig, de ez most nem erről szól. Lefelé „pókozáskor” minden pillanatot az itt és mostban, a JEL-en-ben kell megélni, különben igen rossz vége lehet. Mindig csak az aktuális lépésre figyelni. Sem a korábban megtett út, sem a jövőbeli útszakasz NEM lényeges, azt el kell felejteni. Csak az előttem álló 30-40 centiméteres szakasz létezik, amit a nadrágomra akasztott lámpám kijelöl. Csak akkor nézem meg a hold által bevilágított tájat, amikor lepihenünk. Igen jó a hangulat. A térdem viszont egyre gyengül, már olyan érzésem van, mintha nem lenne. „Hová lett a térdkalácsom?” „Aki látta, szóljon már, és hozza ide nekem!” – így igyekszem viccesre fogni. A széldzseki lekerül rólam, vissza a táskába, jó meleg helyzet után.

Farönkökre csüccsenünk, beszélgetünk, jókat nevetünk. Az egyik srác, aki végig kalapot hordott, kertészpapucsban jött. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy volt képes eddig is végigjárni, bicsaklás és ficam nélkül. Indulás tovább, lefelé, rogyadozó térddel. Néha már úgy érzem, következő pillanatban elterülök, mint az olajtó (vagy ólajtó?), de továbbra is viccesre veszem a dolgot. Leérünk egy csodaszép helyre, Boldogasszony kútjához, ami szépen ki van építve a túrázók számára. Jól esik lehuppanni, végre nem a földre, hanem igazi padra. Rövid pihenés után indulás tovább. A túra legalacsonyabb pontjától vissza, Dobogókő felé, a legmagasabb pontra.

De először jön egy patakmeder, ahol kecskeként ugrándozunk egyik kőről a másikra. Ez még nem a Rám-szakadék, az egy kicsit odébb van. Megint csurog rólam a víz, a hátizsákom vállpántjából már szinte facsarni lehet, de haladok a többiekkel, rendületlenül. A legmélyebb pont után a Rám-szakadék már meredeken felfelé vezet.

Több, mint 20 éve, hogy utoljára jártam itt. Láncok helyett vadonat új kapaszkodó korlátok és létrák. Eszembe jut a „kígyók és létrák” nevű játék (erről nemrég írtam, kattints IDE!). Ha rosszul lépek, lecsúszok az aljára, ha jól lépek, feljutok a tetejére. Azt mondják, veszélyes, és tényleg az. De csak akkor, ha nem figyelsz, és ész nélkül sietsz. Itt nem lehet, nem szabad sietni. Csak a következő egy lépés számít, ami egy picit közelebb visz a célhoz. Néha nincs más választás, bele kell lépni a dagonyába, mert a kövek ingatagok. Van, ahol percenként alig néhány méter a haladási sebességem. Itthon, a városban mindig sietek, és ezt sokan szememre vetik. Pillanatok alatt el is felejtem, mi történik körülöttem, mert nem a jelenben vagyok. A Rám-szakadékban ez a városi mentalitás nemhogy nem állja meg a helyét, még hatalmas veszélynek is kiteszi magát az ember. Nem egy ember törte össze magát, s volt, aki itt lelte halálát, mert nem figyelt, és nem volt alázattal a természeti erők iránt. Egy erősebb zivatar alkalmával pillanatok alatt megtelhet a patakmeder, és elsodorja a legerősebb, legelszántabb túrázót is.

Testem gyengének és törékenynek tűnik a sziklák között. Egy téglányi kő elvehetné az életemet, ha a szakadék tetejéről lezuhanva fejbe találna. Ha óvatlanul megcsúsznék, minimum a csuklómat, rosszabb esetben a bordáimat törném. Kicsit morgok, mert utálom azokat a csúszós létrákat. Nem egy van belőlük, hanem nagyon sok, és mintha egyre csúszósabbak lennének. Legalább annak örülhetek, hogy nem lefelé, hanem felfelé megyünk.

A látvány azért kárpótol mindenért. Még a lámpák fényében is gyönyörű, főleg a felső végében a vízesés, ami mellett felmászunk. Felérünk, kicsit lepihenünk. Na, ez is megvolt! Kinyújtózva leülök a nedves földre, nem törődöm azzal, hogy átázik a nadrágom. Igazság szerint túlhevültem, ezért jól esik a hűvös. Úgy gondolom, a nehezén már túl vagyunk, hisz már csak 5 vagy legfeljebb 7 kilométer van hátra, de nagyot tévedek! Nagyon nagyot!

A gyötrelmes szakasz csak innen kezdődik, a kiépített deszkalépcsők megmászásával. A francnak kellett odatenni a deszkákat, hogy még át is kelljen lépnem őket! Áááá, nem bírom, elegem van! Meg-megállok, négykézlábra ereszkedem, talán úgy könnyebb. Nem a fájdalom a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy izmaim deréktól lefelé egyre gyengülnek, és nem engedelmeskednek a néhol 40-45 fokos kaptatón. Egyetlen ösztönző gondolatom az, hogy nem maradhatok le a csoporttól. Mint kiderül, egyáltalán nem maradok le, sőt, az erős középmezőnyben vagyok. De hisz ez nem verseny! Nem a többiekkel versenyzem, hanem saját magammal. Magamat fogom legyőzni. Ha feladnám, veszítenék, de olyan nincs. Az Égiek támogatnak, és mindig kapok egy kicsi erőlöketet, ami épp elég a következő lépésig. Tudom, vannak nálam sokkal edzettebbek, akiknek ez semmiség, de nekik nem is olyan nagy kihívás.  Jól esik tudomásul vennem, hogy már virrad, és ettől is erőt kapok.

A gyötrelem deréktól lefelé csak fokozódik, miközben lelkileg-szellemileg emelkedettnek érzem magam. Nem számít, kijutok innen! Csak ne lennék testbe zárva. De hát vállaltam a sokszor gyötrelmes földi létet, és még sokáig élvezhetem annak örömeit is. Életem szolgálat. Hírvivés, tanulás és tanítás. Lélekháló-szövés.

Nem panaszkodom, csak meg-megállok úgy 8-10 lépés után, és előre hajlok, hogy az ágyékcsigolyáim a helyükre kerüljenek. Fáj, de nagyon jól esik. Találok egy botot, jó szárazat. Vajon jó lesz? Nem esik szét forgácsokra? Nem ám, két kézzel nehezedek rá, és jó rugalmas, leveszi a terhet a lábamról-derekamról.  Eszembe jutnak az öregek, akik nap mint nap járókerettel csoszognak, és nekik már az is hatalmas kihívás, ha egy sarokkal odébb lévő kis boltba elvánszorognak. Ami nekem 20 km a nehéz terepen, az nekik 100 méter az aszfalton. Ugyanaz a teljesítmény. Ahol meg még a profi túrázók egy része is kidől, az a 100 kilométeres teljesítménytúra, természetesen a szintidő betartásával, 24 óra alatt. Az nem az én világom!

A nap első sugarai aranyba vonják az erdőt. A madarak pillanatok alatt rázendítenek. Leírni, lefesteni nem lehet azt a hatást, csak megélni! Én meg cammogok felfelé, még 200 méter…150…100…már csak 50…még-mééég!...10 méter, majd’térdre rogyok…3 méter-centiméterenként araszolok, mint a reumás csiga…ééés a cééél!!! Átesek a Táltos kapun, leteszem a botomat, és lehuppanok egy padra. 

Legyőztem önmagam, legyőztem a testi gyengeségemet, a Pilis és Égi Anyánk által nyújtott szellemi erővel. Most már csak haza kell jutnom. Lábbeli-csere, búcsúzás a többiektől, megkönnyebbült huppanás a kocsi anyósülésére. Edina beindítja a kocsit, és irány vissza, haza.

Pomázon megállunk egy szusszanásnyi időre. A nap pont a szemünkbe süt, mindketten elálmosodunk. Edina alszik vagy 10 percet. Sokat számít ez a 10 perc…

A Kelenföldi Pályaudvarra kéne mennem, de csak a Sasadi úton tud letenni. Hoppá, hát ez a fehérvári busznak is megállója! Alig hogy összepakolok, jön egy feltűnő, Sió gyümölcslé-reklámnak álcázott busz! Elbúcsúzom Edinától és futás! Vajon ez-e a fehérvári? Naná, hogy! Jókor, jó időben, Áldott Anyánk még arról is gondoskodott, hogy mihamarabb hazaérjek. Na de itt még nem ér véget a dolog!

A buszon elalszom, és már Fehérváron járunk, amikor felriadok. Balra egy park, biztos a Halesz! Félkómás állapotban felugrok, még időben jelzek, s gondolkodás nélkül leszállok. Ááááá, vissza, ez a Köfém-lakótelep! Jaj neee, elment a busz! De aztán jót nevetek, és azt a maradék 2-3 kilométert még lenyomom hazáig! Mi ebből a tanulság? Ébernek lenni mindig, lehetőleg még alvás közben is, és nem bedőlni az olyasfajta illúziónak, amit a busz ablakából láttam.

Ezt a kis írást tanulságul szántam mindenkinek, aki egy ilyen kalandra szánja el magát.

Áldás kísérjen utatokon!

Kalemandra, 2014-07-15. 18:00

Lekapcsolom a villanyt a fejemben...

Lekapcsolom a villanyt a fejemben,
Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen!
Ha a világ botránkozik énrajtam,
Akkor tudom jófelé visz az utam.

A szerelem az egyetlen igazság,
Az eget is szerelemmel ragasztják,
Hanem azzal a csillag is lepottyan,
Kőtáblává hasad széjjel a porban!

Megszületni a világra gyönyörű,
Benne lenni a világban gyönyörű,
De kiszületni a világból az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!

Sorsa felől mért aggódik az ember,
Úgyis csak az lesz, aminek lenni kell,
Mint a Duna érkezik az életünk,
Folyjék ahogy folyni akar nélkülünk.

Nincsen kívül, belül élünk egyedül,
Fénnyel hintett ágyon forgók, mint kiszül,
Magunk álma, képzelete fogva tart,
Nem ázunk, de viseljük a zivatart!

Illatokat megtagadni, de nehéz.
Rántott hús és bodzavirág az ebéd,
Azt álmodjuk, hogy sírunk és nevetünk,
Ágyunk fölött, mint a fecske fecsegünk.

Van mennyország és a síron nő virág,
Fölkel a nap minden reggel ragyog ránk,
Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.
Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.

Győrffy Ákos, költő