Széles út, keskeny út...

Egy korábbi versem (http://madarasszony.blogspot.hu/2013/07/nem-kell-nekem.html)
megihlette egy ismeretlen ismerősömet, lélekben testvéremet. Íme: 

Szoboszlai János: Széles út, keskeny út
(Kalemandra Madárasszonynak)

Te édes! Nekem kell a széles.
Ha mosoly. Buktából a béles.
Ha komoly. Az erőm véges.
Ez rémes! A sok tüske véres.

S a csalán! Vert hadam halmán.
Oh, inkább más halmára hagynám
Örökül. Égi vizek malmán 
Őröl!Ő. Isten, a Nagy Molnár.

Ne ázz! Ő hagyja a szítt gabonát
Rothadni. Helyben, hogy föld legyen.
Ne fázz! Nap fényesíti a kalászt,
A magot érleli. Neked, szentem!

 A penész, ha felüti fejét,
A kalászt illeti, nem a Napot.
A kalász, ha leszegi fejét,
Nem emel előtted Ő kalapot.

Oh, lengj! A szélben, kék ég alatt!
Eső áztasson! Tested tisztuljon,
De ne lelked! Az már rég tiszta.
Angyalom. Ott él a fénylő Napon.

S a sok mocsok, néha a léha,
Rád marad. Nem viszi el a víz.
A dolga sok, de nem ez. Néha 

Mit ember alkotott, megmarad, biz’.

A mag, esőben, kövér földben
Elrothad. De új élet sarjad.
Szépség az enyészet ölében.
Vén-s-ég az, Ki belül ifjú marad.

Véges, a léha-lét. De a mag! 

Fényes. Az marad, mindkét ösvényen.
Kényes, mindig más, mégis ugyanaz:
Vétkes nem lehet isteni tenyérben.

(Budapest, 2014. 01. 27.)