Hogy lehetne boldog a nép, ha mindenhol a halott Megváltót látja?

Ez a szívhez szóló és elgondolkodtató írás lélektestvéremtől, Bombicz Mónikától származik, aki ugyanúgy Madárasszony, ahogy én is. Köszönet neked, Mónika, hogy lejegyezted ezt a történetet, ami  éppúgy lehet megtörtént eset, mint legenda. Én csak tovább adom. Akinek szeme van, lássa, akinek füle, hallja...

  Feloldozás

A Vértes zúgó fenyveseinek rejtekében húzódott egy aprócska, patyolattiszta falucska. Egyetlen főutcából és két mellékutcából állt. A település szélén állt a Bagoly-szikla, aztán egy éles kanyar után következett a falu, mely úgy lapult a smaragdzöld, mészköves sziklákkal teletűzdelt hegy lábánál, mit egy félig kiterjesztett szárnyú, fekvő madár. Az erdő fái szinte az udvarok fölé borultak, s a kertek hátuljánál többnyire terméskőfal emelkedett, aztán már a hegyoldal laza, barnás talaja következett. Ha kiléptél a házból, máris az erdőben érezted magad. A falusi gyerekek gyakran másztak fel a hegyre, s szájról-szájra terjedt az a legenda, hogy hajdanán eltűnt egy serdülő leányka, s a hegyen szarvassá változott, s azóta is ott sír minden éjjel.

Gánt főterén, a kiskápolna szomszédságában élt két férfi, testvérek voltak, anyjuk nemrég halt meg. Az idősebbik tisztességes, szorgos, de amolyan mulya ember volt, így agglegény maradt. A fiatalabbikat. Ervint Jézusnak csúfolták a falusiak, mert hosszú, csapzott haja és ápolatlan, szutykos szakálla volt, és patetikusan beszélt. Naphosszat a kocsmában ült, megelégedett azzal, ha volt cigarettája és bora, mást nem is akart. Néha a kertben is látták mélázni. Rebesgették, hogy nagyon okos, egyetemet végzett, udvarolt egy lánynak, aki csúnyán becsapta, később pedig elveszítette a legidősebb bátyját, aki az Indiai - óceánon vesztett oda matrózként egy irgalmatlan viharban.

Ezek után elkezdett keményen inni, és munkát sem kapott sehol igénytelen külleme miatt. A polgármester néha megszánta, és felfogadta kaszálni, trágyát hordani egy kis pénzecskéért. A faluban nem becsülték semmire, csak a kocsmában volt pár ember, aki szóba állt vele, de ezek is jóformán csak ivócimborák voltak, józanul meg sem ismerték.

Ervin egyetlenegyszer akart elmenni a templomba, ahol a pap épp arról prédikált, hogy Jézus az elveszett bárányokat szereti a legjobban. A szertartás alatt a lisztes Mári néni hangja harsogott a legjobban. Tiszta szívből énekelte a zsoltárokat, egy se volt, amit ne tudott volna. A hívek, természetesen felebaráti szeretettől hajtva, kitessékelték a most is mocskos ruhában, ittasan támolygó férfit.

Eltelt pár hét. Egy reggelen Ervin megitta kávéját, megmosdott, megfésülködött, felvette legjobb ruháját, és bement az üres templomba. Gántnak egyetlen katolikus temploma volt. Az emberek igen elcsodálkoztak, hogy Ervint aznap nem látták a kocsmában, sőt, mi több, ki se mozdult a templomból. Volt egy asszony, akinek annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy utána lopózott a templomba, s azt látta, hogy a férfi békésen üldögél és nézelődik.

Ám este, zárás előtt hirtelen éktelen robajjal kivágódott a kapu, s Ervin rohant ki rajta, arcán valami furcsa kifejezéssel. Kezét úgy tartotta, mint két kiterjesztett szárnyat, s valami kötélféle volt rácsavarva a vállai közelében. Amikor elhaladt az emberek mellett, akkor látták csak, hogy a templom kisoltáráról a fafeszület, rajta a megfeszített Megváltó bádogtestével, Ervin hátára volt kötözve. Hogy ezt hogy cselekedte, érthetetlen volt. Szepi bácsi, az asztalosmester próbálta feltartóztatni, de Ervin emberfeletti erővel arrébb lökte, s rémisztő hangon így kiáltott: Mindenkinek a maga keresztje, ez az enyém, hagyjatok, távozzatok tőlem!

Senki sem tudott megszólalni, sem cselekedni, annyira megdöbbentek, szinte a földbe gyökerezett a lábuk. Ervin olyan gyorsan elviharzott, hogy még fel sem ocsúdtak, már árkon-bokron túl járt. A falu határában lelassított, és az országúton baktatott. Az autósok hitetlenkedve rázták a fejüket, volt, aki mentőt hívott, ám azok már rég nem vettek komolyan efféle bejelentéseket, mint: Az országúton egy Jézusforma alak támolyog, kereszttel a hátán.

Ervin fáradhatatlanul vándorolt, bogyókkal csillapította éhségét, forrásvízzel oltotta szomját, a csillagos ég alatt hált. Kissé nehézkesen tudta mozgatni a kezét, de eszébe se jutott, hogy a feszületet letegye akár csak egy pillanatra is. A rácsavart kötél nagyon feszítette, és sebeket dörzsölt a bőrére. Számtalan bámulója akadt, legtöbben kinevették, gúnyosan vihogással illették. Ha megkérdezték, hová megy, és minek cipeli terhét, egykedvűen felelte: Mindenkinek a maga keresztje, ez az enyém, s a tiéd hol van? Gánton közben feljelentették Ervint egyházi vagyon megrongálásáért és eltulajdonításáért. A plébános rendelt egy újabb feszületet, ami meg sem közelítette az előbbi szépségét, Jézusnak igen bárgyú arckifejezése volt, a színei bántóan rikítóra sikeredtek. Gánton egyre többen jártak misére, valamiféle kultusza lett a helynek Ervin furcsa távozása óta. Mindenféle misztikus jelenésekről suttogtak a felgyúlt képzeletű emberek.

Ervinnek hamarosan követői akadtak. Többnyire hajléktalanok, nincstelenek, elhagyott szeretők, meggyötört lelkű szerencsétlenek, vagyonukat vesztett nyomorultak. A különös menetet hol itt, hol ott látták felbukkanni az ország útjain. A városokba soha nem mentek be, csak a kisebb falvakba. Egyszer betévedtek Kapolcsra, ahol épp a Művészeti Fesztivált tartották, ott többen azt hitték, hogy egy alternatív színház tagjai. Ott legalább jóllaktak, mert jó szívvel fogadta őket a sok összegyűlt ember, akik úgy éltek tíz napig, mint valami őskeresztény vagy hippi gyülekezet, mindent megosztottak egymással. Sokat énekeltek.

Hamarosan a média is felfigyelt a különös kompániára, akik egyre többen voltak. Egy lelkes újságírónő, a neve Magdaléna, követte őket, s úgy tett, mintha csatlakozna, s ezután szenzációs sztorit írt az ügyről. Különös módon egy kicsit bele is szeretett Ervin-Jézusba. Egy napon az egyik vándor, aki elveszítette egy balesetben az egész családját, így szólt: Álljatok meg, rájöttem, mi a baj. Nézzetek körül, az egész ország tele van feszületekkel, mindenhol csak a halott Jézust látjuk, s az elevent, a karját ölelésre tárót sehol…Ez elveszi az energiánkat, emberek, hát nem értitek? Jézus szabadságot és örömet hirdetett. Hogy lehetne boldog a nép, ha mindenhol a halott Megváltót látja?

A többiek figyelmesen hallgatták, eltöprengtek, majd habozás nélkül cselekedtek. Végre volt céljuk! Mostantól volt értelme az egésznek! A rendőrségre többszáz bejelentés érkezett, hogy templomokból eltűntek a mozdítható feszületek, a falvak határában pedig minden bálványt kidöntöttek, eltüntettek. A kompánia az „Ölelő Jézus” nevet vette fel. Jelszavuk ez volt: Ölelő Jézust halott helyett, s felvirágzik a nemzet! A rendőrök nagy erőkkel vették üldözőbe a rongálókat, de sehol sem sikerült elcsípniük őket. Egyes szavahihető szemtanúk szerint néha angyalszerű lények is feltűntek a kompániával, akik nem átallottak dohányozni, világi dalokat énekelni és táncolni, sőt, a feszületdöntögetésben segédkezni. Egyetlen vándort sem kaptak el soha. Ervin soha sem tért vissza Gántra, ahol lassan legendát szőttek alakja köré, s álszent módon úgy állították be, mint akit tisztelet övezett körükben. S ami a leghihetetlenebb, de legfontosabb: a magyarok sorsa onnan kezdve mintha kezdett volna jobbra fordulni.

Bombicz Mónika, 2012. december 20.