Székesfehérvár a mai átlag magyar ember
számára nem jelent mást, mint „koronázó várost”, ahol szent királyainkat
koronázták. Hogy ez igaz, vagy nem, abba nem mennék bele, és nem is az én
dolgom eldönteni, ez a város-e az igazi Fehérvár, vagy a Pilis-béli, melynek
létezésére csak közvetett nyomok utalnak.
Tény, hogy meglehetősen lapályos térséggel
van dolgunk, ahol a „hegynek” nevezett városrészek (Öreghegy, Maroshegy,
Feketehegy, Ráchegy) valójában alig-alig magasodnak ki a síkból. A „hegy” itt
nem a domborzatot jelöli, hanem a valaha jelentős, mostanra elhalt
szőlőtermelésre utal.
Hol is vagyunk pontosan? Északnyugat felől a Bakony keleti csücske,
északról a Móri-árok és a Zámolyi-medence, kicsit távolabb, a Vértessel.
Keletre a Velencei-tó a Velencei-hegységgel és különös ingóköveivel. Dél felé
fordulva a hol vizes, hol száraz lapály, a Mezőföld, és délnyugat felé a
Balaton.
Egy Bakonyból eredő jelentéktelen folyócska,
a Sárvíz folyik el a város mellett dél felé, ami aztán jóval lejjebb a Dunába ömlik, és ami a római
korban még igen jelentős, hajózható folyó volt, kikötőkkel, élénk
kereskedelemmel.
A város, adottságait tekintve tehát egy
átjáróház, ahol utak találkoznak. Központ, de sokkal inkább gazdasági, mint
szakrális jellegű. Máig is viszonylagos jólétben élő lakókkal, akik túlnyomó
többsége sajnos nem lát az anyagon túl. Amije megvan az itteni
embereknek, ahhoz görcsösen ragaszkodnak és még akkor se képesek elengedni, ha
mindaz a szerzemény, amihez jutottak (akár anyagi, akár szellemi értelemben)
hazugságon alapul. Úgy gondolják, jó így ez nekik. Van egy mutatós, kiglancolt,
kikövezett, fénykígyóval díszített Belváros, ahol jó időben turisták tömkelege
sétál és fényképezkedik a becses történelmi emlékek előtt. Felszínes,
magamutogató, turistacsalogató fesztiválokból és vásárokból annyi van már, hogy
számon sem tudom tartani. Persze, nem baj, hadd legyenek, ez is kell. Ott a
Romkert, vagy ahogy már egyre többen nevezik: Nemzeti Sírkert. Királyi
csontokkal vagy anélkül is az, mert a köztudatban azzá vált. Mégis gyalázzák,
augusztusi ünnepségek keretében a rá épített vasszerkezetes színpaddal. És a
lakók szemet hunynak efölött!
Ez a mostani állapot. A csillogó felszín alatt
valójában szellemi mocsár, ahol az igazán építő szellemi kezdeményezések
elhalnak. Vannak a városban pontok, ahol még többé-kevésbé érzékelhető
egyfajta ős-információ áramlás, de ott sem mindig. E pontokhoz időnként oda
megyek, és egy kis időt eltöltök. Sajnos a közlekedési zaj, a beépítettség, a
sok elektromos vezeték és a rádiófrekvenciás hullámok miatt igen gyengén
érezhetők a jelek. Nem csodálom, hogy egy átlag városlakó, főleg ha panelban
lakik, semmit sem érzékel.
Nemrég
bevillant nekem ez a gondolat: Fehérvár süket, mint a fal! Vajon
miért? Hol és mikor jelentkezhetett a törés? Érzésem szerint sokkal, de sokkal
régebben, mint az a pont, amikortól kezdve a történelmet számítjuk. És ha a
távoli ősvilágban itt történt egy törés, vajon miért pont ide helyezték volna
Magyarország királyi székhelyét 1000 évvel ezelőtt?
Hol volt, hol nem volt, réges-régen, történt
is meg nem is…
Még jóval a mostani emberiség ideje előtt,
egy azóta teljesen eltűnt korszakban. Hogy mégse tűnt el teljesen, az annak
köszönhető, hogy minden, ami valaha is történik, beíródik a Jóisten
Könyvtárába, ahol még az összes hajszálunkat is számon tartják.
Most egy „feneketlen” kútba ereszkedem
lefelé, melynek az alján fényesség dereng.
***
Vízi világ… vagy inkább valami vízszerű, sűrű
levegő? Hisz belélegzem! Kellemesen meleg és fénnyel átitatott. Kicsi csillámok
hatalmas rajai keringenek körülöttem és fölöttem, majd megpihennek gyöngyház
fényű pikkelyekkel borított testemen. Apró, biofotonokkal világító lélek-lények
mind, és közös tudat mozgatja őket. Helyet próbálnék változtatni, de nem megy a
szokásos módon, hisz nincs lábam, csak valami uszonyszerű végtagokkal
rendelkezem. Először csak ügyetlenkedem, de aztán rájövök a nyitjára, gondolati
úton, helyesebben belső képek, érzések útján ott vagyok, ahol éppen lenni
akarok. Meglehetősen furcsa érzékszerveim vannak. Három hatalmas szemem, kettő
a szokott helyen, a harmadik valahol félúton a két szemem köze és a fejem búbja
között. A harmadik mindig nyitva van, a teljes sötétségben is tökéletesen látok
vele, de nem úgy, mint egy fizikai szemmel (Magyar népmese: Egyszemű, kétszemű,
háromszemű).
A vizes közegből emelkedem fölfelé, keresve a
víz és a levegő határát, de rájövök, nincs éles határa, hanem fokozatosan
váltja föl egyfajta meleg pára.
A víz valami tó vize, vagy még inkább
tengervíz, mely enyhén sós. A gomolygó ködben igen dús, áthatolhatatlan erdőség
tűnik fel, inkább kékes, mint zöldes növényekkel. Az égen feltűnik a
Csillagunk, az Ős-Nap, mely sárgás-zöldes fényben dereng a ködön át. Ez az
Ős-Nap még nem a mostani Napunk (népdal ősemlékezetben: Nem az a Nap,
nem az a hold, nem az a szeretőm ki volt…)
Ennek a vizes világnak vagyok a lakója, ahol
a hegyek szigetekként emelkednek ki a sekély vízből Szelíd, élettel teli, boldog
vidék, ahol nincsenek ragadozók, ez egyfajta rezervátum és védőburok a
veszedelmes külvilágtól elzárva. És mint ilyen, utolsó, talpalatnyi mentsvár,
amit még nem ért el a pusztulás!
Fajunk valaha az egész bolygót benépesítette
és a természet-szellemek (elementálok) közreműködésével csodálatos szellemi kultúrát
hozott létre. Technikai eszközökre, ruhára, házra, és más anyagi javakra sosem volt
szükségünk. A fény, a kristálytiszta víz és levegő táplált mindannyiunkat,
igen finom, szivárványszínben irizáló pikkelyekkel borított bőrünkön keresztül,
nem volt szükségünk semmilyen növényi vagy állati táplálékra. Telepatikusan
kommunikáltunk egymással, és minden élőlénnyel, sőt, a sziklákkal,
kristályokkal is, és ebben nem jelentett akadályt a távolság. Ismertük
és szerettük a Teremtőt, és Vele együttműködve teremtettünk szépséges és békés
világokat, az egyetemes SZERetet jegyében. A mai értelemben vett halál
nem létezett, helyette volt egy feloldódás-szerű folyamat, mikor a finomanyagi
testünk részecskéi fényjelenség kíséretében feloldódtak a vizes közegben. Úgy
tűnt, sebezhetetlenek vagyunk, mégis volt egy gyenge pontunk: a
kollektív tudatunk gyermekien naiv volt, mindent befogadott, és ha valaki ily
módon megkapta más világok tudását, az futótűzként terjedt el a bolygón.
Sosem vágytunk nagyobbá válni, mint a Teremtő, de aztán…
valami nagyon, de nagyon megváltozott. Egy rendkívül tömör, üvegszerű és kemény
fehér
tábla, fura jelekkel – ez indította el a változást. Ezt a táblát
találtuk meg legszentebb helyünkön, egy napforduló alkalmával. Hogy ki helyezte
a kegyhelyre, senki sem tudta megmondani, de kollektív tudatunkba beköltözött
az addig ismeretlen nyugtalanság, kétely, félelem. Úgy éreztük, hogy a tábla okozza ezeket az
érzéseket, de képtelenek voltunk a helyéről elmozdítani. Hangrezgetéssel
(mellyel addig óriási sziklákat tettünk odébb) is próbáltuk, sikertelenül. A
tábla maradt, és táplálta rossz érzéseinket. Haragot, viszályt szított köztünk,
és megjelent az erőszak, a gőg, az uralkodni vágyás. Hamarosan bolygóméretű
háború tört ki a különböző népek között, és egyedül a Rezervátum kerülte el a
pusztulást, mely Isteni rendeltetésre egy 4 dimenziós, időtükrözött burkot
kapott (mintha Noé Bárkája lenne), és ma is létezik, ugyanitt, de velünk
párhuzamos világban.
Mivel más lehetőségünk nem volt, úgy
döntöttünk, betemetjük a táblát, hogy ne is lássuk, és ne halljuk a rezgését. Évszázadokig,
vagy évezredekig tartott az a folyamat, melynek során egy hegy nagyságú,
hatalmas kupacot hordtunk össze fehér színű kövekből és földből, immár testi
erő igénybevételével, gyötrelmek és mindennapi halálozások közepette. Ez a
hegy (a Fehér Vár) most is létezik – mélyen a föld alatt, akárcsak a fehér tábla.
Mindeközben fajunk fokozatosan hanyatlani
kezdett, majd kipusztult. Éterien finom testünk eldurvult, karmokat és tüskés
tarajat növesztettünk, harmadik szemünk becsukódott és csont fedte be, bőrünk a
varangyhoz hasonlóan rücskössé vált, és már nem elégedtünk meg a fénnyel,
vízzel, levegővel, mint táplálékkal. Feléltük a bolygót, s a bolygónk beteg
lett. A végső fázisban már egymás húsát ettük. Ennek katasztrófa vetett véget, egy
meteor becsapódás. Minden nyomunkat
elborította a sár és víz, vulkáni hamu. Több száz méter mélyre lettünk
eltemetve, de mint lélek és szellemlények, újra és újra ideszületünk, immáron
embertestbe. Ami eltemetődött, azzal már nem lehet mit kezdeni. A „fehér
tábla átkát” azonban fel tudjuk oldani, és ehhez egyedüli kulcs a szívünkben
van.
A fehér tábla nem jó és nem gonosz, csak egy
eszköz. Rezgése viszont nem harmonizált a mi rezgésünkkel, ez okozta a
vesztünket. Ez egy vizsgafeladat volt, amin elbuktunk, és ezt az „osztályt”
újra végig kell járnunk. Ha sikerült volna szeretettel ráhangolódnunk, akár még
erősített volna is bennünket. Azzal, hogy elfedtük, csak elodáztuk a
problémát. Az utánunk következő civilizációk, bár magas szintű technológiákat
fejlesztettek ki, sorra ugyanabba a hibába estek, mint mi. Gőg, és abból
következő uralkodási vágy, félelem keltése és fenntartása. A tudás birtoklása egy kis elit kiváltsága
volt. Ugyanez ismétlődik most is, csak a díszletek változtak.
Feladatunk a mélyben lévő, betemetett fehér
tábla átlényegítése, nem elpusztítása. Ugyanis, még atombombával sem
lehet elpusztítani, nem evilági anyag. A fehér táblán szimbólumok vannak,
amiket nem látok, kivétel egy háromszög. Csillagkapuként működött, de régóta
nem aktív. Nem is lényeges. Pontos helyét
nem tudom, akár az Ingókövek (Pogánykő) alatt is lehet, mélyen a gránitba
beágyazódva. Nem, ne menj ki kereső
műszerekkel, ne fogj ásót, mert hiábavaló dolog!
Erőlködéssel, „vasakarattal” soha nem fog megnyílni
az elfedett titok. Annál inkább Istenre
hagyatkozással, alázattal, szolgálattal a szeretet jegyében. Ezáltal Fehérvár
is felszabadul, lakói nem lesznek többé a megcsontosodott hitrendszer, az
önelégültség és anyagi vágyak foglyai.
Lejegyezte: Kalemandra 2014-11-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése