Hóvirág (Wass Albert idézete)

"Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik. Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban."(Wass Albert)

Uram tégy engem békéd eszközévé

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,

hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek,
ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol árnyék, oda fényt,
ahol szomorúság, oda örömet.
Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni,
minthogy vigaszra várjak,
inkább én törekedjem megértésre,
mint hogy megértést óhajtsak,
inkább én szeressek,
minthogy szeretetet igényeljek.
Mert önmagunkat feladva - találjuk meg magunkat
ha megbocsátunk - akkor nyerünk bocsánatot;
és ha meghalunk - azzal ébredünk az örök életre.
Így van.

Ego és alázat.

A megvilágosodásnak két fő akadályát említi a szellemtudomány: az egoizmust és a karmát. Az alázat az egyetlen, ami képes kiirtani az egoizmust.

A hit és az alázatosság elválaszthatatlanok, melyek együtt képesek harcolni sikerrel az egoizmus ellen.

Az egoizmus állapotát jellemzi a „csak én vagyok” állapota, a szeretet pedig ennek a fényében a „csak te vagy” tudata. Az egoizmus legfőbb karmaképző, a szeretet a legfőbb karmaoldó erő. Az egoizmus a sötét erőhöz köthető, a szeretet pedig a jó, Krisztusi oldalhoz. Minden ember rendelkezik önzéssel, aki egy energiaminta, elementál. Egy olyan „program”, ami beleszól az ember életébe, az „én vagyok” tudatot segít felébreszteni. Egyfajta ”ajándék” amit a sötét erő adott az embernek, amiben benne van a saját sötét lényének tulajdonsága is, és így jött létre az egoizmus, a „csak én vagyok” érzete.

Maga az elementál egy pozitív energia, ami a sötét erő mesterkedésére az önzésmentes öntudat helyett az önzést szüli meg. Szinte minden emberi vétek az egoizmusból fakad.

Az egoizmus százszázalékosan tombol, ügyes álruhába bújik és sokszor ezért még szeretetnek is tűnhet. A szellemi úton az egoizmus leküzdése a legfontosabb. Maga az akarat hatalmas erővel bír, csak az egoizmus nem engedi, hogy a bölcsesség helyes irányt adjon neki.

Az érzelmi átélés terén fontos az alázat lelkületével és a saját egoizmusunkkal is találkoznunk. Ha megnyílunk, és áhítattal figyelünk valamit, akkor egy kicsit félreteszünk az egoizmusból, azonban ha például mi kerülünk a figyelem középpontjába akkor egy pillanat alatt maximumra mehet az egoizmus.

Csakis a valódi önismeret és az alázat segíthet.

Ha olyannal találkozunk, ami rávilágít önzésünkre, vagy negatív irányba akar kimozdítani minket, próbáljuk ki, hogy nem állunk ellen. Ha egy kritikát kapunk engedjük be a lelkünkbe. Szinte érezzük, ahogyan éget, valamit „lemar” a lelkünkben, valószínűleg egyik hiedelmünket kezdi feloldani. Utána pedig az alázatos lelkület marad meg bennünk.

A példa kedvéért olvassuk el az alábbi kritikákat az egoista emberről! A lényeg az, hogy lassan, átéléssel olvassuk, ne álljunk ellen, engedjük, hogy a lelkünkbe hatoljon……….. nyugodtam magunkra vehetjük.

„ Az egoista ember énkórságban szenved. Főként magával törődik. Társaságban, de ha egyedül van is, csak saját magáról beszél, magáról gondolkodik. Mondja, csak mondja a véleményét. Újra és ő újra csak a saját érzéseit éli át. Neki mindig igaza van, mások véleménye számára nem olyan fontos. Mások igaziból nem érdeklik. Vagy, ha egyáltalán el is hiszi, hogy másoknak is lehetnek problémáik, azokra nincs ideje. Aztán van, hogy belemerül másoknak a bajába. Majd Ő megoldja, segít, tanácsokat osztogat, persze a saját problémáit se tudja megoldani.

Úgy érzi több másoknál, különb. Olyan eredeti. El van foglalva magával, Ő a centrum. Ha valami hall mindig magára alkalmazza. Egy dologban azt nézi, azt hallgatja, mások beszédéből, könyvekből csak az érdekli, ami úgy érzi őrá vonatkozik.

Ami tetszik senki, az ezért tetszik, mert neki szimpatikus, ami rossz, az azért rossz, mert neki – szokásainak, kiskori hiedelmeinek és öntudatlan emlékei miatt – antipatikus. Mindent ez alapján ítél.

Kicsiny tudása van pedig a világról – hisz nézzük meg kiktől tanult. Szülei, iskolatársai, tanárai, ócska könyvei, gyermekkori tévéfilmsorozatok, rádióműsorok, egyszerű barátok. Ők az Ő nagy tanítói. Keveset ugyan, de Ő is hozzágondolt, azonban ez igen csekély. Kamaszkorában már kész volt idomítása, tanítói kiváló átlagembert faragtak belőle.

Ami ellen háromévesen tiltakozott, tizenhat évesen már harcosan védelmezte. Azt hitte, sokat tud. Ekkor dőlt be igazán a sötét oldalnak. Elkezdett véleményt alkotni. Felnővén már mindenről van véleménye. Másokkal kegyesen megosztja ami gondol, tanácsot ad, ítélkezik, lebecsmérel, elutasít, vagy esetleg dicsér…..valójában csak találgat csak.

A vélemény azt jelenti, hogy fogalma sincs az igazságról, de őt ez nem is érdekli. Az Ő véleménye nem a valóság, Isten őrizzen, hogy a világ olyan legyen, amiket Ő gondol róla.

Az egoista ember első látszatra ítél, könnyen lenéz másokat, de csak ritkán tisztel, akkor sem őszintén, viszont könnyen eljár a szája a kritikában. Gőgjében magán kívül mindenről megfeledkezik. Szüleiről, akik felnevelték, azokról akik tanították. A természetről amiben él, szinte semmit sem tud. Nincs ideje ásvány -, növény – és állatvilágon gondolkodni, pedig nekik köszönheti földi életét. És persze általában elfelejtkezik az angyalokról és Istenről, akik élete minden pillanatát fenntartják, teremtik, segítik.

Róluk is legfeljebb így szól: az Én védőangyalom, az Én Istenem.

Persze lehet, hogy rátalál a szellemi útra, máris tanítvány lesz. Még többnek érzi magát, vagy esetleg bűntudatban lesz a legnagyobb. Különleges vagyok, vagy bűnös vagyok, mindegy, a VAGYOK lényeg. Az úton az ember megváltozik. Na nem fejlődik, csak változik….eljátszza, hogy más lett. Játszik mások előtt, a benne élő szülő és önmaga előtt. Jó fejnek akar látszani, bölcsnek, érzékenynek, szépnek, ügyesnek, tehetségesnek, eredetinek, erősnek, különlegesnek – valakinek akar látszani – de épp ezzel lesz senkivé. Még tanítója és Isten előtt is játszik. Hazudik magának és az égnek is, talán ez a legfurcsább, hiszen Isten mindent lát, miért alakoskodik akkor? Miért nem őszinte? Mitől fél?

Persze van olyan is, hogy tényleg fejlődik…. a kegyelem miatt.

Mégis magáról beszél, dicsekszik, érzi, hogy valaki, hogy elért valamit, hogy teljesít.

És ekkor büszke lesz. Vagy éppen kudarcot él át, azt hiszi, Ő senki, neki nem megy, kétségbe esik. Még haragszik is, tán dühöng. A világ rossz. Ő pedig ott ül a baj kellős közepén….. megint a közepén. Nem érdekli akkor, hogy a világ Isten ajándéka – Istennek tán ez fáj a legjobban – nem érdekli a megváltás érte elszenvedett kínjai, hogy Isten akkor is, még a szenvedő arcú egoizmus vétkét is magára veszi. Nem érdekli, hogy ki teremtette Őt, hogy Isten bízik benne. Nincs kedve tenni, vigasztalni, vigasztalhatatlan…. mert még itt is Ő tudja  jobban.

Aztán lehet, hogy úgy érzi, Ő nem is önző. Hiszen van, amikor jól van, semmi baja, erényes. Senkit sem utál, sőt mindenkit szeretet, mások is szeretik. Lehet, hogy minden jónak tűnik …. csak nehogy valaki azonnal rosszat mondjon róla.

Mert azonnal mentegetőzni kezd, még füllent is, torzít, bármit kimagyaráz. Hogy miért van neki igaza, miért jogos, miért tiszteletre méltó.

Csak magyaráz, csak magyaráz, aztán elnyugszik megint. Ja, dehogy erényes! Csak magában, maga által, csak önmagának él….az egoista ember”

Lélegezzünk egy mélyet, fújjuk ki magunkat. Borzalmasak ezek az egoisták, nehéz ilyet megemészteni. Minden jogos kritika megszüli az alázatot.

Fontos azonban, hogy a kritika ne érzelmi ömlengés legyen.

Ha megértjük és komolyan vesszük, hogy minden Isten által van, még az utálkozó, minket becsmérő ember szavai, sorfájdalmaink tanításai is, és valóban minden az Övé: a tárgyaink, a föld, de még a testünk, lelkünk is, akkor az érzés is megszülethetik ehhez.

(Felhasznált irodalom: Manifesztum 2004. október)

Imádkozom egy szebb világért...

Imádkozom egy szebb világért,
amit a gondolat teremt.
A fénylő Napom sugaráért,
fénye járja be lelkemet.
Imádkozom te érted, s értem,
legyen itt végre szebb világ!
Váljak jobbá, mint eddig éltem!
Ezért mondok egy szép imát.

Tengernyi ember él e földön,
s élhetnénk mind, mind boldogan.
Ne legyen létünk puszta börtön,
szabaddá váljunk oly sokan.
Mit is jelent szabaddá lenni?
Ne tartson féken félelem!
Akarjunk újra naggyá lenni,
lépj be a fénybe én velem!

Imádkozom. Nem harcba hívlak!
Jövőnk másképp is élhető.
A virágok könnyedén nyílnak,
figyeld meg, s lám megérthető.
Nincs helye itt erőlködésnek,
felejtsd hát minden gondodat!
Örülj tavasznak, ébredésnek,
s váltsd most valóra álmodat.

Tiéd a gondolat hatalma,
ha uralod, csak jót teremt.
Lehúz a gyengék aggodalma,
emeld hát fel tekinteted!
Nem elég csak a jóra vágyni,
tudnod kell azt, hogy létezik.
Lélekben kell világot látni,
lelked a szépre éhezik.

Szeretet magját szórd a szélbe,
szívek “földjébe” vesd csak el!
Mosolyt önts éltető vízébe,
s öröm legyen, mikor kikel!
Arcon mosoly, a szívben béke,
– legyen zászlónk és címerünk!
Testünk és lelkünk egészsége,
váljon teljessé így velünk!

Imádkozom az Istenemhez,
és hozzád is, mert benned él!
Imádkozz, ezzel jót teremthetsz,
hogy mától boldogabb legyél.
Mosolyt vigyél a csüggedőknek,
gyógyíts meg fájó lelkeket!
S ha téged is imába szőnek,
együtt örülök majd veled.

Aranyosi Ervin

Hamis és igazi mesterek

A Mester egy olyan inkarnálódott (!) szellem, aki itt a Földi viszonyok között olyan fejlettségi
szinten van, amit az emberiség csak egy jóval későbbi időpontban fog csak elérni.

Egyfajta beosztás szerint, ami szintet is jelöl:

-Tanító Mester (imaginációs tudatszint)
-Beavató Mester (inspirációs tudatszint)
-Megvilágosodott Mester (intuiciós tudatszint)

A hamis mesterek főbb ismérvei:

- Tanítványait vadássza, nem azok keresik meg őt és kérik fel tanításra.

- Saját nézeteit tartja az egyetlen igazságnak, minden más a gonosz műve ami félrevezet.

- Szélsőségesen gondolkodik, ítélkezik, becsmérel, vádol másokat, tanítványait nyilvánosan megalázza, gúnyt űz hibáikból.

- Egy másik irányzatot, népet, felfogást, embert nevez meg bűnbaknak, és ez ellen uszít.

- Fanatikus, misszionárius, inkvizítor, vagy önsanyargató.

- Hatalmi dráma számos formáját eljátssza.

- Erős félelmet kelt az emberekben, vagy ellenkezőleg: azt hirdeti, hogy mindent könnyen, gyorsan és egyszerűen el lehet érni.

- Kérkedik adottságaival, nagy gyógyítónak, vagy látónak tartja és tartatja magát.

- Nem hiteles, mert olyasmit hirdet, amit még nem élt át, csak könyvekből ismer.

- Azt hirdeti, vagy szavak nélkül azt sugallja, hogy ő már csak az emberiség megmentésért van a földön, neki már nincsen karmája, ő már csak könyörületből van az emberekkel.

- Álszent

- Magához köti a tanítványokat, nem segíti elő önállósodásukat. Sokszor szexuális kapcsolatot kezdeményez, létesít velük.

- Mindenhez ért, és nem vallja be, ha valamire nem tudja a választ.

- Hosszasan, dagályosan, zűrzavarosan beszél, hogy minél hosszabb ideig irányuljon rá a figyelem.

- Pszichés zavarai vannak.

- Mesternek szólíttatja magát.

Egonkra hat, hogy céljait elérje:

„Te már olyan nagy vagy, hogy nem is kellett volna leszületned, majd én irányítalak téged”

„Kiválasztott vagy, és nem ok nélkül kerültél mellém, majd én vezetlek”


Igaz Mesterek:

- Tanítványai önként követik

- Kijelenti, hogy nem övé az egyetlen igazság

- Elengedi a tanítványokat másokhoz is tanulni

- Tömören, egyszerűen, érthetően beszél, gondolkodik

- Soha nem kelt félelmet, bűntudatot, de nem is lelkesít alaptalanul.

- Szakmailag felkészült, felelősségtudattal végzi a munkáját.

- Tanítványait nem utasítgatja, nem szabja meg, hogy mit csináljanak. Elmondja a véleményét, tanácsot ad, de nem sértődik meg, ha nem fogadják meg. Nem akarja minden áron megmenteni azt, aki még szenvedni akar.

- Akkor segít és tanít ha kérik, nem rohanja le embertársait természetfeletti képességeivel, tudásával.

- Tartózkodik minden hatalmi drámától.

- Nem becsmérli mások felfogásait, tiszteletbe tartja azt.

- Jó humorérzéke van.

- Kiegyensúlyozott.

- Elismeri, hogy Ő is ember, vannak hibái és tévedhet.

- Nem tekinti magát Jézus, Mihály Arkangyal vagy valaki más reinkarnációjának.

- Tudata, lelke egészséges, szeme és arca tiszta, sugárzó.

- Szexuális vonzerejét nem az ezoterika oktatása közben vezeti le.

- Nem hirdeti, hogy ezoterikus gondolkodású, és annak szegénynek kell lennie.

- Nem dobálódzik a divatos szlogenekkel.

- A szeretetről nem előadást tart, hanem folyamatosan, egész lényében ebben példát mutat.

- Ha valamit tanít mindig felhívja a figyelmet az erkölcsi normákra és a visszaélési lehetőségekre, veszélyekre.

- Ha valakit erkölcsileg, vagy tudatilag nem tart eléggé érettnek, akkor nem fogadja el tanítványnak.

(Karsay István)

Hogyan lesz a légifelvételből tenger alatti?

A felvétel Nyugat-Ausztráliában készült. A kamerát hordozó drón irányíthatatlanná vált, majd belezuhant a tengerbe. A kamera szerencsére tovább működött, és csodálatos képeket rögzített.

Mennyei igaz mese

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A Jó Isten így szólt hozzájuk:

angyal

– A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek? A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek: – Én is! Én is! Én is! – Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog – folytatta a jó Isten – Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie. angyal_bukott

Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.

– Azt már nem – kiáltották – Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk. – Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? – kérdezte az Isten.

Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt: – Én vállalom!

A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott: – Menj hát!

A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt–rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza, több sem kellett az ördögnek.

Haragosan rákiáltott: – Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!

– Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.

– Azt éppen megkaphatod – felelte az ördög. Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:

– Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?

– Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. – felelte az angyal. Az ördög erre elengedte és nem verte tovább.

Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.

– Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. – mondta az ördög és köveket hajigált feléjük. Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.

– De buta vagy – bosszankodott az ördög. – talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?

– Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem – felelte szelíden az angyal. Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.

– Inkább a szárnyaimat tépd ki – könyörgött neki.

– Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?

A kis angyalka bánatosan nézett reá. – Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.

A gonosz ördög nevetett. – Gyere, csak gyere!

És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.

– Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.

– Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. – felelt az angyal.

Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük.

Az ördög egyszerre felkiáltott: – Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé. De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevetett.

– Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! –mondták neki.

– Nem megyek! – felelte az ördög – Soha többé nem bántom őket.

– Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! – küldték a többiek.

– A rózsatövet sem bántom soha többé! – válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől. Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.

Komláti Gabriella