2015. december 5., szombat

Édesapám emlékére - in memoriam Magulya László (1932-2013)

Édesapám alig több, mint 2 éve, 2013. december 3-án távozott a Fénybe ebből az árnyékvilágból. Gyermekkoromban ő volt az Isten, akiről azt gondoltam, minden problémámat megoldja, s nekem semmit nem kell tennem. Nem így lett. Mikor elengedtek a szüleim, hogy önállósulhassak, gyakorlatilag saját erőből kellett boldogulnom, miközben ők sem dúskáltak, kifejezetten a szegényebb értelmiséghez tartoztak. Fiatalon ezt sokáig nem tudtam megemészteni. Akkor még a meggazdagodás, a szép ház, drága kocsi, ékszerek, ruhák motiváltak.

Apuról tudni kell, hogy világéletében egy egyszerű, szerény ember volt, akinek tudós munkásságát szinte semmibe vették, pedig nemzetközi szinten is szaktekintély lehetett volna. Vegyészből üvegipari szakmérnökké képezte magát, nagyon sok üvegolvasztó kemencét épített, és neki volt köszönhető a Parádi Üveggyár ólomkristályának kiváló minősége, világhíre. Ezt természetesen senki nem mondta el...

Most nemrég jöttem rá, hogy apu egyfajta alkimista is volt. Valamely előző életében biztos foglalkozott vele. Bejáratos voltam a laborjába, ahol mindenféle fura vegyületeket kotyvasztott, majd kemencébe téve üvegesre összeolvasztott. Egyik nyári gyakorlatomat 20 évesen épp nála töltöttem, immár nem Parádon, hanem az akkor még létező Salgótarjáni Síküveggyárban.
Visszatérve az alkímiára, akkor és most is ugyanaz a megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mikor nemrég újra olvastam Szepes Mária: A vörös oroszlán c. könyvét. Ez a könyv, mely 20 évesen olvasva nekem unalmas zagyvaságnak tűnt, most kristálytiszta lett a tudatomban. Hisz én egy alkimista lánya vagyok!
Valahol mélyen, a tudatalattiban mindketten kerestük a titkok titkát, csak más-más út adatott meg nekünk. Ő az anyag rejtelmeit kereste, látszólag materialista módon. Sokáig ateistának is hittem, pedig csak a katolicizmusért nem rajongott. De a r. kat egyház sem szerette soha az alkimistákat! Az üveget választotta, ami az egyik legszellemibb anyag. Folyadék és szilárd anyag egyszerre. A fényt optimális esetben átereszti, és a szivárvány színeire bontja. Nélküle nem létezne olyan fényes tükör, amit manapság használunk, nem jönne be annyi fény a házainkba. Még mindig cserép ibrikből vagy fakupából innánk a vizet, a bort, ha nem lenne üveg...
Először én is vegyésznek készültem, mert nagyon jól ment a kémia, fizika, matematika. A gondviselés mégsem engedett arra a pályára, mert nem az volt az utam. Így választottam az üveget. Felvettek az Iparművészetire, és azt gondoltam, enyém a világ, a többi meg nem számít. A boldog főiskolai évek után viszont tapasztalnom kellett, hogy korántsem az enyém, sőt, semmiféle művészeti , vagy anyagi karrier, előremenetel nem engedtetett meg nekem! Ezt nem tudtam lenyelni, lúzernek éreztem magam, és aput okoltam emiatt. Miért nem ment és segített volna nekem mecénásokat találni. Illetve megtett mindent, amit tudott, de azok nem voltak igazán alkalmasak erre.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy rájöjjek, nekem sokkal szellemibb úton kell haladnom, és nem csilloghatok földi kincsekkel a ruhámon.
Most, hogy apu nincs már az élők sorában, most kellett arra rájönnöm, mennyire félreismertem őt. Hatalmas lélek és szellem volt szerény, egyszerű földi megjelenéssel, miközben én csillogni akartam külsőségeimmel, de minduntalan elbuktam.
Édesapám földi munkásságát soha sem ismerték el igazán, de ha valami baj volt, mindig neki kellett bemenni a gyárba, sokszor még éjszaka is. És ő szó nélkül elhárította a bajt.
Most fényes csillagként ragyog valahol a végtelennek tűnő Tejúton, és mutatja a helyes utat. Belső fényt sugárzó örökifjú, a fényképen látható arccal.
(A fénykép 1956 tájékán készült, mikor még egyetemista volt.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése