Egy az Ég...

Egy az ég felettünk
Egy a föld alattunk
Egy Isten teremtett
Emberségben EGYek vagyunk!

Mégis vannak, kik kívül állnak
Egymás ellen viszálykodnak
Istennek hátat fordítottak
De ők is mind testvéreink!

Emberek ők, ember-s-ég nélkül
Elvesztek a tört-én-elemben
Szemet szemért küzdelemben
Elvesztették ember-voltukat!

De a Kegy-elem visszaadja azt
Isten feléjük is nyújtja a kezét
S vannak, kik végül elfogadják azt
Ráeszmélve vétkükre
Emberré lesznek újra
Megtisztulva, megújulva!

2014.07.16. 19:25

Holdfény-túra a Pilisben

Elérkezett az idő, hogy próbára tegyem magam, nemcsak testileg, de lelki, szellemi szinten is. A hívást először halk sugallatként érzékeltem, aztán folyamatosan erősödött bennem, hogy ott kell lennem. Pedig mehettem volna máshová is, még legalább két program volt ugyanabban az időben. Sőt, le is akartak beszélni róla, hogy veszélyes, meg hogy nem fogom bírni.

Igen, egyértelműen ott szerepelt a kiírásban, hogy a túra nehéz, hatalmas emelkedőkkel, veszélyes szakaszokkal, és csak saját felelősségre vehet részt rajta az ember. Azon a helyen jártam már, igen régen, legalább 20, de lehet, hogy 25 évvel ezelőtt. Akkor még fiatalon, rugalmas és edzett izmokkal, jó állóképességgel, de meglehetősen zöldfülűként, akinek halovány lila gőze nem volt sem a szakralitásról, sem az önismeretről.

Akkor a buli, a balhé kedvéért mentem, most azért, hogy még jobban megismerhessem önmagam határait, és feszegessem azokat. Délután felpakolva indultam, vonatra szálltam.  Érden várt Edina, kocsiba szálltunk, és irány a Pilis! Hozzá kell tennem, Edinát akkor láttam életemben először. Máskor is előfordult már ilyen, hogy a Gondviselés teljesen ismeretlen, de jóindulatú segítőket küldött hozzám, vagy vezetett hozzájuk.

Karcsi, a túravezetőnk

Alig több, mint egy óra múlva már ott voltunk Dobogókőn, a parkolóban, és alig néhány perccel később Varga Zoli is befutott, akinek előadását még szerdán volt szerencsém meghallgatni a Magyarok Házában. Neki ez az út egyfajta edzés volt, az őszi ecuadori expedíció előtt.

A kilátóban gyülekeztünk, egy fiatalember, Karcsi volt a vezetőnk, aki szabályos előadást tartott a Pilisről, ami ráadásul élvezetes is volt. Fiatal kora ellenére a tanítót véltem benne felfedezni. Bevártuk a későn érkezőket, majd egy nagy kört alkotva elénekeltük a Himnuszt és a Székely Himnuszt.

Felemelő volt, még annak ellenére is, hogy néhányan hamisan énekelték. Behunytam a szemem, és kieresztettem a hangomat, amit több, mint egy hónapja használtam utoljára, és csodák csodája, tisztán csengett, nem csuklottam el, ahogy szoktam. Vajon a Pilis tisztította meg a hangszálaimat? Könnyen lehet… Már odafelé, a kocsiban is éreztem, hogy a hangom a szokottnál sokkal határozottabb, de nem hangosabb. A tisztuló tudat is teszi, az a tudat, hogy közeledünk egy szent helyhez, ha nem a legszentebbhez!

Végre, elindultunk lefelé, s miközben ereszkedtünk, egyre mélyebbé vált a szürkület. Ilyenkor a látás is nagyon furcsa. van, aki szürkületi vakságban szenved, de nálam ez másképp működik. Kevesebb a fényinger, ezért a látás, a kontrasztok gyengülnek. Van, hogy egyfajta vibrálásba megy át az egész látvány. A tudatállapot átáll esti-éjszakai üzemmódba. Figyeltem, ahogy lépek előre, és volt, ahol könnyedén, fürgén szökelltem, mint gyerekkoromban. Bőven volt még bennem energia, az otthonról hozott kávé is sokat segített. Kis szakaszokat tettünk meg, ahol bevártuk a lemaradókat, közben Karcsi mesélt, ősi titkokat fejtegetve és aktualizálva a mai korra.  A pálosokról, azok hihetetlen képességeiről, és arról, hogy ők mind élő szentek voltak, emellett minden olyan világi dolgokhoz is értettek, amikhez manapság komoly egyetemi végzettség, vagy legalább mestervizsga szükséges. Nem vitás, hogy vitézségben nem volt hozzájuk hasonló, és ha maroknyian voltak is, már a puszta jelenlétükkel sokezres lélekszámú ellenség is fejvesztve menekült. Honnan vették volna ezt az erőt, ha nem Istentől?! Amíg ott voltak a pálosaink a Pilisben, és szerves módon működtették azt, az ország anyagi, de főleg szellemi szinten virágzott. Mikor II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, többek között a pálosokat is, ennek vége szakadt, és már soha ezután semmi nem működött úgy, mint régen. Az ősi erődítményeket, várakat, palotákat mind egy szálig felrobbantották, a maradék köveket elhordták, és most úgy tűnik, mintha minden szikla a természet alkotása lenne, pedig szó sincs erről.  

A materiális dolgok lerombolása azonban érintetlenül hagyta a hely szellemiségét. Egy szellemi építményt nem lehet, csak úgy, felrobbantani, lebombázni! Az arra érzékeny emberek látják, érzékelik azt. Lelki szemeim előtt is megjelentek a monumentális várfalak, tündérpaloták, és a bennük nyüzsgő élet.

Ahogy sötétedett, egyre mélyebbre mentünk a rengetegben. Apró szentjánosbogárka árválkodott az avarban. Reménykedtem, hogy lesznek még, de nem volt több. Egy patakmedren átkelve, a Királykútnak nevezett helyről fölfelé vettük utunkat, az Akasztó-hegyre. Első nagy meredekség, kemény kaptató. Szakad rólam a víz, levetkőzöm egy szál trikóra, a szívem majd kiugrik. Egyébként, szinte végig, amíg mozgásban voltunk, nagyon melegem volt. Máskor már egy ilyen meredély is épp elég nekem ahhoz, hogy feladjam, és visszavonuljak. De innentől már nem volt visszaút. A mélybe könnyű leereszkedni, de annál nehezebb felemelkedni.

Az Akasztó-hegyről sokan azt hiszik, hogy egyfajta kivégző hely volt, pedig szó sincs erről. A Tarot kártyalapok közt van egy nagyon érdekes lap, az akasztott ember, aki fejjel lefelé van felakasztva, és ez szimbolikusan értendő. A fejjel lefelé lógó ember zsebeiből kihullik minden. Megszabadul minden anyagi kötöttségtől. Tehát semmiképp sem negatív értelmű.

 

Az Akasztó hegytől irány a Prédikálószék. A telihold már javában ragyog, teljes, kerek mivoltában, és az utolsó felhőfoszlány is semmivé oszlik. Szuperhold van, ami azt jelenti, hogy kb. 10%-kal közelebb jár a Földhöz, ezért 10%-kal nagyobbnak is látszik. Mágikus hatása van, alig tudom róla levenni a szemem, és önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Egész testemben-lelkemben mosolygok, s ez a belső derű végig megmarad, a későbbi fájdalmak ellenére is. Az erdei út most kényelmes, könnyed és gyors a haladás. Egy helyen megállunk egy kőrakásnál, ahol a nagyobb köveken egyre kisebb és kisebb kövek nyugszanak, és kizárólag a gravitáció tartja össze őket. Úgy tűnik, nagyon kényes az egyensúly, mégis, Karcsi elmondása szerint, ott áll már régóta. Senkinek nem jutott eszébe lerombolni, inkább hozzá rakhattak. Egyfajta jelenkori oltár, talán Földanyánk tiszteletére. 

Továbbmenve, az út mellett balra, valami fényesség dereng. Varázslatos, titokzatos, mesébe illő. Karcsi egy kis kitérővel odavezet bennünket. Egy tisztásra érkezünk, melyet beragyog a Telihold fénye. Oly erős, hogy szinte olvasni lehetne mellette. A magas fűben megállok, a hold felé állva behunyom a szemem, kitárom a karom, és befogadom ezt a szelíd, de igen erős női energiát. A tisztáson magas a fű, de sehol egyetlen bokor. Körben életerős, hatalmas fák. A holdfényben tündéreket vélek felfedezni. Elhatározom, hogy ide egyszer visszatérek még, és kint virrasztok.

A tisztás egyik végében egy valamikori kőkör maradványai találhatók, középen egy nagy kővel, mely a lámpafényben sziporkázóan csillog. Akkor milyen lehet holdfényben? Nem láttuk, mert a fák még árnyékot vetettek oda. Éjjel 11 óra elmúlt. Itt van az ideje, hogy felolvassam az előző nap kapott Boldogasszony-üzenetet, „Mit akar Égi Anyánk?” címmel. Aznap délelőtt a noteszembe, 11 oldalon, kézírással írtam át a gépről, órák alatt, mert fáradt volt a szemem. Most viszont, a lámpám gyenge fényénél is kiválóan látom. Felolvasásom alatt teljes volt a csönd. Bár visszajelzést nem kaptam, és nem is vártam, csak abban reménykedtem, hogy legalább egy-két ember szívéig eljut az üzenet.

Elhagyva a tündértisztást, pontban éjfélkor(!) értünk a Prédikálószékre, A látvány, még így, a holdfényben is páratlan volt, ahogy a Duna sötét szalagját fénypontok szegélyezték. A szél kicsit feltámadt, magamra vettem minden ruhámat. Varga Zoli egy kis előadást tartott Móricz Jánosról és a Tayos-barlangról, amit újból szívesen hallgattam, mint a kisgyerekek, amikor újból ugyanazt a mesét akarják hallani. Az igazi, beavató mesék pedig igazak, s elsősorban nem kisgyerekeknek szólnak, hanem erkölcsi útmutatóval szolgálnak. Móricz János erkölcsi nagysága is szóba kerül, mikor nem önös érdekek vezérelték a Tayos-barlang kutatásában, hanem hogy ország-világ tudja meg, milyen kincs birtokában van az emberiség, de csak akkor, amikor megérett arra. Sokan a fémkönyvtár aranyozott lemezeit csak úgy tekintik, mint beolvasztható nemesfémet (jelenkori kalandorok, „konkvisztádorok”), van, akik számára olyan, mint a Szent Grál vagy a Bölcsek Köve, de a benne rejlő tudást kizárólagosan magukénak akarnák (Illuminátus, szabadkőműves és egyéb, titkos társaságok), és csak nagyon kevesen vannak, akik becsületes kutató módjára, pontosan dokumentálva képesek lennének feltárni a titkokat, melyekkel hozzájárulhatnának a történelemkönyvek átírásához. Hogy ténylegesen létezik-e a fémkönyvtár, vagy csak legenda? Ez lehet, hogy hamarosan kiderül.

De minek is a kézzel fogható, materiális bizonyítékok, amik elpusztulhatnak? Az információ ugyanis megmarad, egyfajta előhívható hologramként. A falak, a kövek, a fák, sőt, maga a forrásvíz is sokat tud mesélni azoknak, akik megértik. Másrészt ott az ember belső tudása, amit nem iskolapadban, könyvekből tanult, hanem az Isteni Szellemből ered. Isteni Szellemtől kapja a Felsőbb Énünk, és onnan kéne eljutni a testtudatig, de ebben a rohanó tempójú világban ez szinte képtelenség.

A Prédikálószéket elhagyva folytatjuk utunkat, egyre izgalmasabb és veszélyesebb helyeken.  A Vadálló köveknél kezdődik az igazi, nadrágfékes, gatyaszaggató, tenyérhorzsoló kalandtúra, pókmászásban lefelé. Másképp nem is lehetne, mert az ember könnyen lezuhanhat a mélybe, ha elveszti egyensúlyát. A holdfényben derengő sziklák félelmetes szépségűek. Legszívesebben ott maradnék hajnalig, de ez most nem erről szól. Lefelé „pókozáskor” minden pillanatot az itt és mostban, a JEL-en-ben kell megélni, különben igen rossz vége lehet. Mindig csak az aktuális lépésre figyelni. Sem a korábban megtett út, sem a jövőbeli útszakasz NEM lényeges, azt el kell felejteni. Csak az előttem álló 30-40 centiméteres szakasz létezik, amit a nadrágomra akasztott lámpám kijelöl. Csak akkor nézem meg a hold által bevilágított tájat, amikor lepihenünk. Igen jó a hangulat. A térdem viszont egyre gyengül, már olyan érzésem van, mintha nem lenne. „Hová lett a térdkalácsom?” „Aki látta, szóljon már, és hozza ide nekem!” – így igyekszem viccesre fogni. A széldzseki lekerül rólam, vissza a táskába, jó meleg helyzet után.

Farönkökre csüccsenünk, beszélgetünk, jókat nevetünk. Az egyik srác, aki végig kalapot hordott, kertészpapucsban jött. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy volt képes eddig is végigjárni, bicsaklás és ficam nélkül. Indulás tovább, lefelé, rogyadozó térddel. Néha már úgy érzem, következő pillanatban elterülök, mint az olajtó (vagy ólajtó?), de továbbra is viccesre veszem a dolgot. Leérünk egy csodaszép helyre, Boldogasszony kútjához, ami szépen ki van építve a túrázók számára. Jól esik lehuppanni, végre nem a földre, hanem igazi padra. Rövid pihenés után indulás tovább. A túra legalacsonyabb pontjától vissza, Dobogókő felé, a legmagasabb pontra.

De először jön egy patakmeder, ahol kecskeként ugrándozunk egyik kőről a másikra. Ez még nem a Rám-szakadék, az egy kicsit odébb van. Megint csurog rólam a víz, a hátizsákom vállpántjából már szinte facsarni lehet, de haladok a többiekkel, rendületlenül. A legmélyebb pont után a Rám-szakadék már meredeken felfelé vezet.

Több, mint 20 éve, hogy utoljára jártam itt. Láncok helyett vadonat új kapaszkodó korlátok és létrák. Eszembe jut a „kígyók és létrák” nevű játék (erről nemrég írtam, kattints IDE!). Ha rosszul lépek, lecsúszok az aljára, ha jól lépek, feljutok a tetejére. Azt mondják, veszélyes, és tényleg az. De csak akkor, ha nem figyelsz, és ész nélkül sietsz. Itt nem lehet, nem szabad sietni. Csak a következő egy lépés számít, ami egy picit közelebb visz a célhoz. Néha nincs más választás, bele kell lépni a dagonyába, mert a kövek ingatagok. Van, ahol percenként alig néhány méter a haladási sebességem. Itthon, a városban mindig sietek, és ezt sokan szememre vetik. Pillanatok alatt el is felejtem, mi történik körülöttem, mert nem a jelenben vagyok. A Rám-szakadékban ez a városi mentalitás nemhogy nem állja meg a helyét, még hatalmas veszélynek is kiteszi magát az ember. Nem egy ember törte össze magát, s volt, aki itt lelte halálát, mert nem figyelt, és nem volt alázattal a természeti erők iránt. Egy erősebb zivatar alkalmával pillanatok alatt megtelhet a patakmeder, és elsodorja a legerősebb, legelszántabb túrázót is.

Testem gyengének és törékenynek tűnik a sziklák között. Egy téglányi kő elvehetné az életemet, ha a szakadék tetejéről lezuhanva fejbe találna. Ha óvatlanul megcsúsznék, minimum a csuklómat, rosszabb esetben a bordáimat törném. Kicsit morgok, mert utálom azokat a csúszós létrákat. Nem egy van belőlük, hanem nagyon sok, és mintha egyre csúszósabbak lennének. Legalább annak örülhetek, hogy nem lefelé, hanem felfelé megyünk.

A látvány azért kárpótol mindenért. Még a lámpák fényében is gyönyörű, főleg a felső végében a vízesés, ami mellett felmászunk. Felérünk, kicsit lepihenünk. Na, ez is megvolt! Kinyújtózva leülök a nedves földre, nem törődöm azzal, hogy átázik a nadrágom. Igazság szerint túlhevültem, ezért jól esik a hűvös. Úgy gondolom, a nehezén már túl vagyunk, hisz már csak 5 vagy legfeljebb 7 kilométer van hátra, de nagyot tévedek! Nagyon nagyot!

A gyötrelmes szakasz csak innen kezdődik, a kiépített deszkalépcsők megmászásával. A francnak kellett odatenni a deszkákat, hogy még át is kelljen lépnem őket! Áááá, nem bírom, elegem van! Meg-megállok, négykézlábra ereszkedem, talán úgy könnyebb. Nem a fájdalom a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy izmaim deréktól lefelé egyre gyengülnek, és nem engedelmeskednek a néhol 40-45 fokos kaptatón. Egyetlen ösztönző gondolatom az, hogy nem maradhatok le a csoporttól. Mint kiderül, egyáltalán nem maradok le, sőt, az erős középmezőnyben vagyok. De hisz ez nem verseny! Nem a többiekkel versenyzem, hanem saját magammal. Magamat fogom legyőzni. Ha feladnám, veszítenék, de olyan nincs. Az Égiek támogatnak, és mindig kapok egy kicsi erőlöketet, ami épp elég a következő lépésig. Tudom, vannak nálam sokkal edzettebbek, akiknek ez semmiség, de nekik nem is olyan nagy kihívás.  Jól esik tudomásul vennem, hogy már virrad, és ettől is erőt kapok.

A gyötrelem deréktól lefelé csak fokozódik, miközben lelkileg-szellemileg emelkedettnek érzem magam. Nem számít, kijutok innen! Csak ne lennék testbe zárva. De hát vállaltam a sokszor gyötrelmes földi létet, és még sokáig élvezhetem annak örömeit is. Életem szolgálat. Hírvivés, tanulás és tanítás. Lélekháló-szövés.

Nem panaszkodom, csak meg-megállok úgy 8-10 lépés után, és előre hajlok, hogy az ágyékcsigolyáim a helyükre kerüljenek. Fáj, de nagyon jól esik. Találok egy botot, jó szárazat. Vajon jó lesz? Nem esik szét forgácsokra? Nem ám, két kézzel nehezedek rá, és jó rugalmas, leveszi a terhet a lábamról-derekamról.  Eszembe jutnak az öregek, akik nap mint nap járókerettel csoszognak, és nekik már az is hatalmas kihívás, ha egy sarokkal odébb lévő kis boltba elvánszorognak. Ami nekem 20 km a nehéz terepen, az nekik 100 méter az aszfalton. Ugyanaz a teljesítmény. Ahol meg még a profi túrázók egy része is kidől, az a 100 kilométeres teljesítménytúra, természetesen a szintidő betartásával, 24 óra alatt. Az nem az én világom!

A nap első sugarai aranyba vonják az erdőt. A madarak pillanatok alatt rázendítenek. Leírni, lefesteni nem lehet azt a hatást, csak megélni! Én meg cammogok felfelé, még 200 méter…150…100…már csak 50…még-mééég!...10 méter, majd’térdre rogyok…3 méter-centiméterenként araszolok, mint a reumás csiga…ééés a cééél!!! Átesek a Táltos kapun, leteszem a botomat, és lehuppanok egy padra. 

Legyőztem önmagam, legyőztem a testi gyengeségemet, a Pilis és Égi Anyánk által nyújtott szellemi erővel. Most már csak haza kell jutnom. Lábbeli-csere, búcsúzás a többiektől, megkönnyebbült huppanás a kocsi anyósülésére. Edina beindítja a kocsit, és irány vissza, haza.

Pomázon megállunk egy szusszanásnyi időre. A nap pont a szemünkbe süt, mindketten elálmosodunk. Edina alszik vagy 10 percet. Sokat számít ez a 10 perc…

A Kelenföldi Pályaudvarra kéne mennem, de csak a Sasadi úton tud letenni. Hoppá, hát ez a fehérvári busznak is megállója! Alig hogy összepakolok, jön egy feltűnő, Sió gyümölcslé-reklámnak álcázott busz! Elbúcsúzom Edinától és futás! Vajon ez-e a fehérvári? Naná, hogy! Jókor, jó időben, Áldott Anyánk még arról is gondoskodott, hogy mihamarabb hazaérjek. Na de itt még nem ér véget a dolog!

A buszon elalszom, és már Fehérváron járunk, amikor felriadok. Balra egy park, biztos a Halesz! Félkómás állapotban felugrok, még időben jelzek, s gondolkodás nélkül leszállok. Ááááá, vissza, ez a Köfém-lakótelep! Jaj neee, elment a busz! De aztán jót nevetek, és azt a maradék 2-3 kilométert még lenyomom hazáig! Mi ebből a tanulság? Ébernek lenni mindig, lehetőleg még alvás közben is, és nem bedőlni az olyasfajta illúziónak, amit a busz ablakából láttam.

Ezt a kis írást tanulságul szántam mindenkinek, aki egy ilyen kalandra szánja el magát.

Áldás kísérjen utatokon!

Kalemandra, 2014-07-15. 18:00

Lekapcsolom a villanyt a fejemben...

Lekapcsolom a villanyt a fejemben,
Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen!
Ha a világ botránkozik énrajtam,
Akkor tudom jófelé visz az utam.

A szerelem az egyetlen igazság,
Az eget is szerelemmel ragasztják,
Hanem azzal a csillag is lepottyan,
Kőtáblává hasad széjjel a porban!

Megszületni a világra gyönyörű,
Benne lenni a világban gyönyörű,
De kiszületni a világból az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!

Sorsa felől mért aggódik az ember,
Úgyis csak az lesz, aminek lenni kell,
Mint a Duna érkezik az életünk,
Folyjék ahogy folyni akar nélkülünk.

Nincsen kívül, belül élünk egyedül,
Fénnyel hintett ágyon forgók, mint kiszül,
Magunk álma, képzelete fogva tart,
Nem ázunk, de viseljük a zivatart!

Illatokat megtagadni, de nehéz.
Rántott hús és bodzavirág az ebéd,
Azt álmodjuk, hogy sírunk és nevetünk,
Ágyunk fölött, mint a fecske fecsegünk.

Van mennyország és a síron nő virág,
Fölkel a nap minden reggel ragyog ránk,
Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.
Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.

Győrffy Ákos, költő

Mit akar tőlünk Égi Anyánk?

Égi Anyánk folyton szólít bennünket, szelíd szóval. Sajnos, az emberek nagy többsége nem hallja, mit mond, mert a testtudat mindennapi problémáival van elfoglalva. Felsőbb Isteni Énünk tudja, hallja, látja, de testtudatunk semmibe veszi azon apró jelzéseket, amiket nekünk mutat.

Jómagam, engedve testtudatomnak, sokszor próbálok megfelelni a mások által támasztott elvárásoknak. Azt mondom, teszem, amit ők akarnak hallani, látni tőlem. Tanításokba bonyolódom, melyek egymásnak ellentmondanak, hol egyiknek, hol a másiknak adva igazat.

Égi Anyánk nem azt kéri, hogy mások elvárásainak éljünk vagy mások által írott útmutató anyagokból tájékozódjunk, hanem hogy térjünk a Bölcs Szeretet útjára, és éljük azt. Hogyan lehet ezt megtenni?

Ha közelről szemlélünk egy egyéni vagy közösségi, akár országos problémát, nem látjuk át, milyen helyet foglal el a Nagy egészben, és mi az értelme kozmikus szinten.

Nap mint nap látjuk a Világhálón súlyos beteg kisgyerekek, vagy éppen háborús konfliktusok, természeti katasztrófák szomorú, szörnyű, hátborzongató képeit. Egy normális, érzésekkel megáldott embernek fáj, hogy ilyen a világ, és megszólal a lelkiismerete. Aztán vagy tesz valamit a helyzet jobbításáért, vagy nem, de az előbbi is csak csepp a tengerben. Segít egy kisgyereken, közben meg millió másik pusztul el. Nem gondolhatjuk azt, hogy semmi közünk a tőlünk távoli országban történt eseményekhez, mégis szinte immunisakká válunk a sok ilyen hír hallatán. Pedig EGYek vagyunk MINDannyian! Ahogy közünk van határon túli magyar testvéreinkhez, ugyanolyan közünk van más népekhez is, hisz a szellem nem ismer bőrszínt, nemzeti hovatartozást, országhatárokat. Fentről nézve: Emberiség. Még fentebbről nézve: maga a Föld, az összes élőlényével, az embertől az élet információját hordozó vízmolekuláig. Még fentebbről: Kozmikus Szellemcsaládok, az összes párhuzamos Világegyetemben. Maga a Végtelen EGYség, mely gyönyörű, dinamikus hierarchiában épül fel, állandó változásban Él.

Ami itt a Földön történik – bármilyen kicsinység is az – kihat a kozmoszra, és ez oda-vissza működik. Nem létezik teljesen zárt, elszigetelt rendszer.

Ha cselekszel, azt általában a szűk környezetedben teszed. Családban, barátok közt, kis közösségben, munkahelyen. Kizárólag oda terjed ki hatásod… Valóban? Írtam már, zárt rendszerről szó sincs. Minden gondolatunk, cselekedetünk egy nemanyagi, skalár hullámot indít el, mely eredeti erejét megtartva a végtelenbe terjed, a hullámok egymással ütköznek, kioltódnak vagy interferálnak, gyakran kaotikus kilengéseket okoznak. A duális világban a rezgés a hasonló fázisút és mintázatút erősíti, az ellenkező előjelűt kioltja.

Valamit meggondolatlanul teszel: megbántod embertársadat. Durva szavakkal illeted őt. Ő sérelemnek veszi, és visszavág. A két hullám interferál, egyre erősödik, az egész ronda veszekedéssé, tettlegességgé fajul. A provokáció ilyen, s a politika árny-urai is szívesen (helyesebben szívtelenül) alkalmazzák.  A nem gondolkodó, ösztönlény tömegeket könnyű felhergelni.

Ugyanez pozitív előjellel: két vagy több ember SZERetetben találkozik, s e SZERetet HATványozódik, kihat a tágabb környezetre is. (lásd: Maharishi-hatás).

Bölcs szeretetben az ember nem ül fel semmilyen provokációnak. Ez nem azt jelenti, hogy hidegen hagyja, de nem támad vissza. Helyette csendben épít, összeköt, hálót sző. Igaz lelkek hálóját, ami védőernyőt alkot (gondoljunk Mária csillagos, kék köpönyegére) minden, építő-alkotó-jobbító és szépítő lény és azok teremtményei köré, de amiből bármikor ki lehet lépni, szabad akarattal. Ki-be lehet járni, de ha elég erős ez a háló, az ellentét erőit visszapattintja, mert nincs benne FÉLelem, csak SZERetet-energia.

Bölcsesség és szeretet kéz a kézben járnak. Az ember is ésszel és szívvel él. Aki csak ésszel él, az rideg, számító, embertelen, aki pedig csak szívvel, az meglehetősen naiv, idealista, és könnyen az előbbiek áldozatává válik.

Honnan ered a bölcs szeretet? Égi Anyánk mutatja meg nekünk az utat, hogy mi is képesek legyünk megélni, adni és kapni. Sem könyvekből, sem elhangzott ékesszólásból nem lehet megtanulni, megélni, kizárólag a gondolatainkban, érzéseinkben és tetteinkben, amikor átadjuk magunkat a Felsőbb Vezetőnknek, aki tulajdonképp mi MAGunk vagyunk. Mindezt sokszor mosollyal az arcunkon, boldogan. Néha viccelődve, kedves-jó humorral. Máskor komolyan, de nem komoran, hanem feszültség nélkül, lazán, úgy egészében örülve a létezésnek, és hálásnak lenni mindazért, amit kapunk, akár jót, akár rosszat, mert az is a javunkra van hosszú távon. Szüntelenül parázsló vággyal, lobbanó tűzzel, szelíd melegséggel, de nem langyossággal-lagymatagsággal. SZERelemben lenni Istennel, és minden teremtményével. Adni, áramoltatni, engedni szüntelen, hisz sokszorosát kapjuk vissza. És képesnek lenni elfogadni.

Égi Anyánk szüntelenül itt van velünk, mert ő MAGa a Boldogasszony, Szent Lélek(zet), Szent Szellem, a Prána, az Isteni Energia, Egy-Lény-Egű az Atyával és a Fiúval is. E Háromság biztosítja a HARmóniát a teremtett világban.

Esőként hull, forrásokban csobog, folyóként kígyózik, ereinkben áramlik, éltet, szeret, viszi a híreket, közbenjár értünk, megáld minket, igazi Édes Anyaként, átölelve vígasztal. Holdfényként tükrözi a Napot, az Atya Égi Csillag-MÁSát. Ott tündököl a Tejút fényszalagján. Földanyával együtt segít, éltet, táplál bennünket. Jézus édesanyjában, Máriában öltött földi testet, hogy a Fiú, Mária szűz testében megfoganva, s megszületve, rövid földi pályafutásában teljesítse az Égi Atya akaratát.

Égi Anyánk a Minden-HAT-ó Ős-Ten befogadó, elfogadó része. Befogad-elfogad mindent, s a sötétséget felfényesítve, a világosságot megerősítve ki-ÁRASZT. Amikor felajánljuk Néki örömökkel és szenvedésekkel teli életünket, pont ez történik.

1000 éve, Szent István királyunk felajánlotta Néki Magyarországot, így lettünk Mária Országa. És ebben a tudatban eleink sokat küzdöttek, szenvedtek azért, hogy majdan mi is itt élhessünk és magyarul beszélhessünk, gondolkozhassunk, jó gazdaként gazdálkodva anyagi és szellemi örökségünkkel. Ezt a jó gazdaságot viszont úgy tűnik, az utóbbi 500 év során egyre gyorsuló ütemben elfelejtettük. Odáig jutottunk, hogy egyik politikusunk azt merte állítani, hogy Szűz Mária levette kezét az országról. A tömeggé vált többségi társadalomnak már fel se tűnt. A nemzetiek egy része meg ugrott (a legnagyobbat 2006 őszén, az őszödi beszédre), s azóta is ugrik mindenféle provokációra, hecckampányra. A bégető nyájból kiszabadul egy-egy dühödt kos, és ész nélkül tombol. Hol a szelíd Bárány, a Lélekmadár Galamb?! Hol a fenséges Csodaszarvas, a Táltos Paripa, a Turul Fénymadár, a Nappárduc?

Hol vannak azok, akik képesek fölösleges erőszak nélkül áldozatot vállalni és elhordozni a terhet, nem magukért, hanem másokért, az összes teremtményért, Istenért? Hiszem, s tudom, hogy vannak ilyenek, s ők a MAGok, az ÉletHordozók, fajra, nemre való tekintet nélkül, de MAG(y)ar Lélekkel. Ők azok, kik meghallották Anyánk hívó szavát és gondolataikkal, tetteikkel hírdetik az Égig Érő – Élő Igazságot.

Minden tudás itt leledzik körülöttünk, bennünk. Népművészetünkben, népdalainkban, tájainkban – különösen a Pilisben, édes Anyanyelvünkben, vizeinkben, földünkben, a föld és a szellem gyümölcseiben, Ősemlékezetünkben, melyeket nem azért kaptunk, hogy fukar módon, holt múzeumi tárgyként gyűjtögessük, hanem hogy műveljük, éltessük, működtessük az egész Emberiség és a Világegyetem minden lénye javára.

Égi Anyánk óva int attól, hogy a gőgösség csapdájába essünk. A spirituális gőg, különösen nemzeti színekbe öltöztetve, veszélyes és fertőző betegségként terjed. Gombamódra szaporodnak a nemzeti-ezo-spiri csoportok, egymást és másokat lenéző, kinyilatkoztató, vagy éppen mézesmázos, aranykoros (aranykóros) stílussal. Főpapok és főpapnők, „nejlontáltosok”, hétvégi „sámánok”, „felemelkedett mesterek”, „guruk”, pénzéhes „csodadoktorok” gyülekezete.

Egy a közös bennük: Mindenkinél „jobban tudnak” mindent! Mindegyik azt mondja magáról, hogy ő az igazi. Hamar kiderül, hogy kilóg a lóláb. Ne vitázzunk velük, álljunk odébb.

Egy utolsó megjegyzés mára: Égi Édesanyánk nem kéri, nem követeli, hogy szobrokat, kegyhelyeket állítsanak neki, de odavezet a Föld azon pontjaihoz, ahol Égi Kapuk nyílnak. Más kérdés, hogy az ember a könnyebb tájékozódás miatt megjelöli ezeket, mint kegyhelyeket. Ha egy Mária-szoborhoz, vagy egyszerű oltárhoz lépsz, láss túl az anyagba öntött képi vagy térbeli illúzión, és lásd, érezd Őt a MAGa ÖN-Valójában, s lásd MAGod is Benne. Sokan azt gondolják, némely Mária-szobor vagy kép gyógyít, pedig nem így van. A bele ivódott Szellemiség (információ és vivőhullámai), és az emberekben lévő Hit rezonanciája által történnek csodás gyógyulások.

Áldás kísérjen Utatokon!

Lejegyezte: Kalemandra

2014. 07.09, 11:00 - 07. 11, 22:52

Szó-játék

szórványos szó-sárkány
szivárgó só-zárvány
sóvárgó szív-zárvány
sivatag-szivárvány

2014.07.11. 12:05

Szikla-szikra

Ősi szikla, varázs-szikra
Sziporkázó arany Napja
Arany Napja, ezüst Holdja
Minden élő atyja-anyja.

Boldogasszony hívására
Szerelmednek kívánsága
Égi Atyánk hívására
Ős titkoknak jó tudása.

Szikra-parázs, ősi varázs
Álomidő, égi tudás
Régi hősök fényessége
Jelen idő frissessége
Áldott jövő ékessége!

2014.07.11. 11:10

Gyök-ér lábbal...

Gyök-Ér-Lábbal lábadozom
Ág-karokkal ágaskodom
Lélek-zettel terjeszkedem
Zengő dalban lengedezem.

Hajnal-pírral ébredezem
Madár-dallal lelkendezem
Felhő-párnán szenderedem
Álmok titkát fejtegetem.

Lélek-kútba hajladozom
Múltam létét elfogadom
Hulló könnyel megtisztítom
Anya-földdel beborítom.

2014.07.06. 13:10

Én-felemmel egyesülök
Fellegekbe felrepülök
Földi létet elengedve
Teremtőmhöz emelkedve.

2014.07.16. 18:34