
Egyszer volt egy szegény asszony, s annak volt egy fia. Mikor a fiú a
huszadik esztendőt betöltötte, az asszony elküldte szolgálni. A szomszéd
uraság megfogadta pakulárnak a juhai mellé. Ahogy a juhokkal járt,
egyszer a mezőn egy szép, fényes fehér tollú madarat látott. A madár úgy
megtetszett neki, hogy az életét is odaadta volna, csak az övé
lehessen. Odafutott, hátha meg tudná fogni. A madár azonban nem várta
meg, hanem felrepült. A legény sem volt rest, utánarugaszkodott
árkon-bokron keresztül, s addig nyargalt, amíg egy nagy, rengeteg
erdőben találta magát, ahonnan sehogy sem tudott kijönni. Ott bolyongott
reggeltől késő estig, míg végre jó messze az erdő mélyén világosságot
vett észre. Arrafelé ment, hát látja, hogy egy nagy kastély ablakai
világlanak. Az egész kastélyban csupáncsak egy vénember volt, aki a
vacsoráját főzte. Tejet és puliszkát vacsorált, s éppen a puliszkát
akarta megkeverni. A legény éjjeli szállást kért, s hogy az öreg azt
mondotta, ott maradhat, elbeszélte a kalandját.
- Ha esztendeig hűségesen szolgálsz, akkor megszerzem neked a madarat, s jó bért is adok.
A legény szíves örömest beleegyezett, csak hogy a madarat megkaphassa.
Másnap reggel azt mondja az öreg a legénynek:
- No, én most elmegyek, s estig nem is jövök haza. Őrizd jól a
házat, nehogy valami kár érjen. Minden szobába be szabad menned,
csupáncsak a legutolsóba ne menj be, mert akkor nem kapod meg a madarat.
A legény megígérte, hogy szót fogad, s meg is tartotta pontosan,
amit az öreg parancsolt. Mikor a vénember hazajött, meg volt vele
elégedve. Így folyt ez minden áldott nap, az öreg reggel elment, s a
szolgának ugyanazt a parancsot adta, s örökké csak este jött haza. A
legény hosszú ideig nem is gondolt arra, hogy mi lehet a legutolsó
szobában, mikor azonban az esztendő szinte kitelt, az utolsó hét utolsó
napján eszébe jutott, hogy mégiscsak megnézi, mit rejteget ott az öreg.
Eleinte küszködött magával, s kíváncsiságát el akarta űzni, de estefelé
már nem tudott uralkodni magán, s benézett a tiltott szobába. Ez a szoba
egy gyönyörű szép rét volt, a közepén egy haloványzöld tóval, s felette
kéklett a tiszta nyári ég. A tóban három szépséges királyleány fürdött,
mind a három nagyon szép volt, de a legkisebb éppen olyan gyönyörű,
hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Amint a királykisasszonyok a
legényt megpillantották, mind a hárman szép fehér madárrá változtak, s
huss! - egy pillanat alatt elrepültek. A legény nagyon megijedt, hogy
rosszat tett, és sehol sem lelte nyugtát. Este, mikor az öreg hazajött,
térdre esett előtte.
- Büntessen meg, gazduram, mert nem fogadtam meg a parancsát, s ma estefelé benyitottam a leghátulsó házba.
- Mivel a hibádat bevallottad, s magad is megbántad, ez egyszer én
is megengedek; de most ha a madarat akarod, még egy esztendeig kell
hogy szolgálj.
A legény ebbe kész örömest beleegyezett, s ezentúl a kíváncsiság
nem tudott többet erőt venni rajta. Amikor az esztendő letelt, azt
mondja neki a vénember:
- No, fiam, gyere velem - s avval bevezette őt a tiltott szobába.
A királykisasszonyok most is fürödtek, ahogy a vénember s a legény
beléptek a szobába, fehér madárrá változtak, s elrepültek. Az öreg
ekkor azt kérdezte a legénytől, hogy melyik tetszik a három közül
legjobban neki.
- A legfiatalabb - felelte a legény.
- Akkor ma este menj be a harmincötödik szobába, s ott az ágy
alatt három dobozt találsz. Amelyik legbelül van, azt vedd magadhoz, s
hozd hozzám.
A legény alig várta, hogy este legyen. Ahogy besötétedett, elment a harmincötödik szobába, s elhozta az iskátulát.
- Evvel az iskátulával menj el most bátran haza, de útközben az
istenért se nézz vissza! Ha megfogadod a szavamat, mire hazaérkezel, ott
lesz, akit kívász. Amiért pedig olyan hűségesen őrizted a házamat, itt
van fizetségül ez a zacskó arany. Arra azonban figyelmeztetlek, hogy ha a
királyleányt feleségül veszed, akárhogy kérje tőled az iskátulában lévő
ruháját, oda ne add neki, mert ha odaadod, úgy eltűnik, hogy soha nem
látod meg ebben a világi életben.
A legény megköszönte szépen a gazdája jóságát, s megígérte, hogy
pontosan megfogadja a szavát. Azt, hogy ne nézzen vissza, könnyen meg
tudta tartani, mert a kíváncsiságáért már egyszer lakolt, s most erre
gondolt.
Amint hazaérkezett az anyja házához, hát alig tette be az ajtót
maga után, lép be utána a legkisebb királykisasszony, de akár hiszik,
akár nem, még annál is szebb volt, mint azelőtt. A legény sem volt rest,
megölelte, megcsókolta, s mivel a királykisasszony nem ellenezte,
feleségül vette. Boldogan is éltek volna, mert volt miből, és itt én is
bevégezhetném a beszédemet, ha az új asszony örökké nem szomorkodott
volna. Akármit csinált az ura, még ha a lelkét kitette is, örökké
szomorú volt. Egyszer megkérdezte tőle az ura, mi a baja, s azt felelte,
hogy az iskátulában lévő ruháját szeretné magára húzni, és egyből
megjönne a kedve. Az ember sehogy sem akart beleegyezni, de addig
könyörgött az asszony, hogy végül is odaadta neki. Előbb azonban az
ajtót bezárta, s az ablakot is betette, nehogy ismét madárrá változzék a
felesége, s elrepüljön. Mindez azonban tiszta hiábavalóság volt, alig
nyitotta ki az asszony az iskátulát, s vette magára fényes, fehér
köntösét, egyszeriben madárrá változott, s a kéményen keresztül úgy
elrepült, mintha soha ott sem lett volna. Az ura szinte megbolondult
utána való nagy bújában, de ez nem használt semmit. Felkerekedett tehát,
s útnak indult, hogy megkeresse. Útközben betért az öregemberhez, s
kérte, segítse meg nagy bajában. A vénember azonban azt mondotta, hogy
mit sem tehet, mert a királykisasszony az Óperenciás-tengerben lévő
szigeten van. Ha a fiatalember a tenger partjáig eljuthatna is, a
tengeren nem mehet keresztül, s még ha keresztülmenne sem juthatna a
feleségéhez, mert azt ott egy hétfejű sárkány őrzi.
Az ember nem rettent vissza semmi veszélytől, csináltatott magának
egy pár vasbocskort az útra. Hét álló esztendeig ment, mendegélt a
bocskorában, úgyhogy egészen lerongyolódott a lábáról, s másképpen is
úgy elfáradt, hogy lefeküdt a földre, s várta a halálát. Amint holtra
fáradtan heverészett az Óperenciás-tenger partján, egyszer csak hallja,
hogy a közelében három óriás veszekszik. Nagy nehezen feltápászkodott
fektéből, s odavánszorgott hozzájuk, hogy megtudja, mi felett
civakodnak.
- Ó - felelte az egyik óriás -, csak három értékes dolog van a
világon, amiért érdemes veszekedni: egy szokmány, amelyik láthatatlanná
tesz; egy kalap, amelyiket, ha valaki a fejére teszi, s azt mondja:
hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, egy szempillantás alatt ott lesz,
még ha százmillió mérföldre lenne is az illető hely; és végül egy kard,
amelyik minden ellenséget legyőz.
A fiatalember erősen megörvendett, mikor az óriásoktól
meghallotta, hogy azok a drága dolgok náluk vannak, s azt az ajánlatot
tette nekik, hogy adják elő a kincseiket, hadd lássa, s azután majd
igazságos ítéletet tesz közöttük, hogy mind a hárman meg lesznek vele
elégedve. A buta óriások előadták a kért tárgyakat, s mikor az ember
megkapta, vállára vetette a szokmányt, fejére tette a kalapot, a kezébe
kapta a kardot, s avval huss! - úgy elszállott az óriások elől, hogy
azok bámulhattak után.
Ahogy az ember a szigetre érkezett, letette a kalapját és a
szokmányát, két kézre fogta a kardot, s úgy indult, hogy a sárkánnyal
megküzdjön. A hétfejű sárkány a várkapu előtt feküdt, s a szegény
királyleánynak éppen bolhásznia kellett, mikor az ura odaérkezett. Ahogy
a sárkány az emberszagot megérezte, olyan dühbe jött, hogy mind a hét
fején kilencsignyire okádta szájából a lángot. Az ember a karddal nem
ijedt meg tőle, hanem egyszerre lecsapta mind a hét fejét. Akkor nagy
hirtelen ismét magára kapta a szokmányt és a kalapot, besietett a várba,
s a felesége iskátuláját a fehér gúnyájával együtt behajította a tűzbe.
Azután ismét levetette a köpenyét, s megmutatta magát a feleségének. Az
erősen megörvendett neki, s ott élnek boldogan máig is, a sárkány
országában. A fiatalember a kalapja segítségével egy perc alatt
odavitette az anyját is, s ennek az örömére olyan hét országra szóló
mulatságot csaptak, hogy az úton is folyt a bor. Én is ott voltam, és
soha annyit nem táncoltam, mint akkor. Sarkantyú volt a csizmámon, s
ahogy jártam a csűrdöngölőt, hát egyszer csak a sarkantyúmmal
kilikasztok egy zsákot. A zsákba a sütő parazsa volt belekötve, s
kifolyt belőle, azóta folyik, aki nem hiszi, nézze meg...
szokmány - köpönyeg
sing - hosszmérték, kb, 60 cm
Forrás: Egyszervolt.hu