Fehérvárott, az Öreghegyen állt egy 50 éves fenyőfa. Fény fenyő, avagy, ahogy mondják: luc a drága. Volt vagy 10 méter, ha nem több is a magassága.
Nos, néhány évvel ezelőtt társat kapott, avagy mondhatni, egy szomszéd a tövébe költözött. Az is afféle örökzöld, fényes levelű, mint az öreg szőlőhegyi gazdák orra, de nem piros és nem is vörös. Azt mondják, hogy borostyán, pedig nem sárga, hanem zöld. Örökké zöld, Nem is nőtt a fenyő alatt semmi gyom, csak ő, avagy az, a boros tán, de örökzöld.
No, jól megvoltak egymással, annyira, hogy a borostyán egyre csak szaporodott és egyre közelebb is költözött, mígnem úgy döntött, hogy össze is házasodnék a fenyővel, ha már a fenyőőr sem tiltakozott. Felkúszott a törzsére egyik oldalon, majd a másikon, s míg egyre magasabbra tört, úgy vastagodott, hízott, s a tövén meg újra és újra csak szaporodott. A fenyő is nőttön nőtt és egyre csak lombosodott.
Teltek múltak az évek, s az örökzöld majd' hogy nem a fenyőhöz is nőtt, a fenyő fényes, lombos borostyánba öltözött, egyre csak gömbölyödött. Mondom, hogy nem sárga volt, hanem örökzöld.
Legalábbis hitték ők, mígnem a fenyőőr észre nem vette, hogy az a fenyő, hogy kiszőrösödött? Sehol egy kéreg, s nem több-e már ez a lomb, mint az alom, a tűlevél a talajon? Tűnődött egy kissé a gondolaton, hogy gond-e a gond, vagy amíg zöld, nem kell rágódni az arányokon.
Egy napon aztán mégis gondolt egy nagyot, s a combos husángokká vastagodott fonatot a tövénél elnyírta, mint Sándorunk a nagy csomót. Lefejtette a szőrgúnyát a törzsről, s amit tudott, a lombokról is lerángatott, hogy a fenyő tűlevelei elérjék újra a - szerinte - kívánatos szaporulatot.
Nem ez történt. Egy-két nap és a fenyő minden zöldet elhagyott. Se tű, se levél, se zöld az ágakon. Egy hét, majd kettő, s a fenyő kopasz koróvá változott. A lomb halott, de a borostyán maradt, ahol volt, élt úgy, amint hajdan, a talajon, ha nem is költözött és nem is házasodott, várt, míg a fenyőőr újra gondol egy nagyot.
A fenyőőr kivágta a fát, felszelte, s azt mondta: "Milyen szép és egészséges is volt. Sehol egy repedés, sehol egy férgesedés a kéreg alatt. Hiszen e lucnak gyönyörű dúca volt! A viharban ezért nem hajladozott, bírt ez mindent, a hatalmas lombot, lombon az esőt, a havat és megannyi fagyott jégcsapot!"
...
S tovább, hogy is volt? Azon gondolkodom. A fenyőőr mit is tett azután és hogyan is gondolkodott?
...
Hja! Igen, eszembe jutott. Ott tartottam, hogy azt mondta magában: "Na szép, mondhatom! A törzsnek hibája semmi sem volt."
Nem irtotta a borostyánt, hiszen az már nem szaporodott. Fedte csak tovább a foltot, s a rönköt, amit a fenyő maga mögött hagyott.
Nem okolta a borostyánt, mondván "elszívott a fenyőtől mindent, amit csak tudott", s nem okolta a fenyőt sem, hogy "a gyönyörű hibátlan dúcos testével a kéreg alatt ő már életerőt és nedvet sem igen szállított". Gondolta magában: "Tán arra hagyatkozott, amit a borostyán neki hagyott, s amint azt elválasztottam Tőle, ő is meghalhatott? Vagy tán a hosszú házasság után a borostyán hiánya az, amibe belerokkanhatott?"
No, ha jól tudom, a fenyőőr sokáig nem gondolkodott, hanem inkább egy új fenyőt ültetett legott. S azt mondta: "Fenyő, a Te dolgod, hogy magasodj, légy amilyen az ősöd volt, ne kívánj más ruhát, amilyet luc fenyő maga-magától még nem hordozott! Borostyán, a Te dolgod, hogy szaporodj ott, ahol a gyom, s ne kívánj magadnak annyi fényt, amennyi egy dúcos luc fenyőnek megadatott! Házasodni meg házasodjék az, akire én, a fenyőőr áldásomat adom, nem várom Tőletek, hogy tudjátok, hogy mi az örökzöld rend, hogy ki-kihez és hova való!"
S azzal befordult a tiszta szobába, s felírta nagy betűkkel a régi-új rendet az öreg rendtáblájára, s attól kezdve ezzel az ő kertjében, nem volt soha többé gond.
Eddig a mese.
Növénytanácsnokok, fadoktorok hallgassatok!
Mondom, hogy csak mese volt!
Aki meg nem hiszi, úgyis megtudja a választ, ha máskor nem, mikor feltámad a holt.
Én így tudom, de lehet, hogy nem is így volt. Talán, ha megnézhetném, hogy fenyőőr a táblájára mit is írhatott, bölcsebb lehetnék, mert egyebet is tehetett, vagy mást is gondolhatott. Azonban oda sem vagyok éppen bejáratos. Ám, ha mégis, ha egyszer bekukucskálhatok, bízhatsz bennem, elárulom azt a négy szóból álló mondatot.
