Örökzöld "mese" a fenyőről és a fénylő borostyánról

Fehérvárott, az Öreghegyen állt egy 50 éves fenyőfa. Fény fenyő, avagy, ahogy mondják: luc a drága. Volt vagy 10 méter, ha nem több is a magassága.

Nos, néhány évvel ezelőtt társat kapott, avagy mondhatni, egy szomszéd a tövébe költözött. Az is afféle örökzöld, fényes levelű, mint az öreg szőlőhegyi gazdák orra, de nem piros és nem is vörös. Azt mondják, hogy borostyán, pedig nem sárga, hanem zöld. Örökké zöld, Nem is nőtt a fenyő alatt semmi gyom, csak ő, avagy az, a boros tán, de örökzöld.

No, jól megvoltak egymással, annyira, hogy a borostyán egyre csak szaporodott és egyre közelebb is költözött, mígnem úgy döntött, hogy össze is házasodnék a fenyővel, ha már a fenyőőr sem tiltakozott. Felkúszott a törzsére egyik oldalon, majd a másikon, s míg egyre magasabbra tört, úgy vastagodott, hízott, s a tövén meg újra és újra csak szaporodott. A fenyő is nőttön nőtt és egyre csak lombosodott.

Teltek múltak az évek, s az örökzöld majd' hogy nem a fenyőhöz is nőtt, a fenyő fényes, lombos borostyánba öltözött, egyre csak gömbölyödött. Mondom, hogy nem sárga volt, hanem örökzöld.

Legalábbis hitték ők, mígnem a fenyőőr észre nem vette, hogy az a fenyő, hogy kiszőrösödött? Sehol egy kéreg, s nem több-e már ez a lomb, mint az alom, a tűlevél a talajon? Tűnődött egy kissé a gondolaton, hogy gond-e a gond, vagy amíg zöld, nem kell rágódni az arányokon.

Egy napon aztán mégis gondolt egy nagyot, s a combos husángokká vastagodott fonatot a tövénél elnyírta, mint Sándorunk a nagy csomót. Lefejtette a szőrgúnyát a törzsről, s amit tudott, a lombokról is lerángatott, hogy a fenyő tűlevelei elérjék újra a - szerinte - kívánatos szaporulatot.

Nem ez történt. Egy-két nap és a fenyő minden zöldet elhagyott. Se tű, se levél, se zöld az ágakon. Egy hét, majd kettő, s a fenyő kopasz koróvá változott. A lomb halott, de a borostyán maradt, ahol volt, élt úgy, amint hajdan, a talajon, ha nem is költözött és nem is házasodott, várt, míg a fenyőőr újra gondol egy nagyot.

A fenyőőr kivágta a fát, felszelte, s azt mondta: "Milyen szép és egészséges is volt. Sehol egy repedés, sehol egy férgesedés a kéreg alatt. Hiszen e lucnak gyönyörű dúca volt! A viharban ezért nem hajladozott, bírt ez mindent, a hatalmas lombot, lombon az esőt, a havat és megannyi fagyott jégcsapot!"

...

S tovább, hogy is volt? Azon gondolkodom. A fenyőőr mit is tett azután és hogyan is gondolkodott?

...

Hja! Igen, eszembe jutott. Ott tartottam, hogy azt mondta magában: "Na szép, mondhatom! A törzsnek hibája semmi sem volt."

Nem irtotta a borostyánt, hiszen az már nem szaporodott. Fedte csak tovább a foltot, s a rönköt, amit a fenyő maga mögött hagyott.

Nem okolta a borostyánt, mondván "elszívott a fenyőtől mindent, amit csak tudott", s nem okolta a fenyőt sem, hogy "a gyönyörű hibátlan dúcos testével a kéreg alatt ő már életerőt és nedvet sem igen szállított". Gondolta magában: "Tán arra hagyatkozott, amit a borostyán neki hagyott, s amint azt elválasztottam Tőle, ő is meghalhatott? Vagy tán a hosszú házasság után a borostyán hiánya az, amibe belerokkanhatott?"

No, ha jól tudom, a fenyőőr sokáig nem gondolkodott, hanem inkább egy új fenyőt ültetett legott. S azt mondta: "Fenyő, a Te dolgod, hogy magasodj, légy amilyen az ősöd volt, ne kívánj más ruhát, amilyet luc fenyő maga-magától még nem hordozott! Borostyán, a Te dolgod, hogy szaporodj ott, ahol a gyom, s ne kívánj magadnak annyi fényt, amennyi egy dúcos luc fenyőnek megadatott! Házasodni meg házasodjék az, akire én, a fenyőőr áldásomat adom, nem várom Tőletek, hogy tudjátok, hogy mi az örökzöld rend, hogy ki-kihez és hova való!"

S azzal befordult a tiszta szobába, s felírta nagy betűkkel a régi-új rendet az öreg rendtáblájára, s attól kezdve ezzel az ő kertjében, nem volt soha többé gond.

Eddig a mese.

Növénytanácsnokok, fadoktorok hallgassatok!

Mondom, hogy csak mese volt!

Aki meg nem hiszi, úgyis megtudja a választ, ha máskor nem, mikor feltámad a holt.

Én így tudom, de lehet, hogy nem is így volt. Talán, ha megnézhetném, hogy fenyőőr a táblájára mit is írhatott, bölcsebb lehetnék, mert egyebet is tehetett, vagy mást is gondolhatott. Azonban oda sem vagyok éppen bejáratos. Ám, ha mégis, ha egyszer bekukucskálhatok, bízhatsz bennem, elárulom azt a négy szóból álló mondatot.

(Dr. Boór Ferenc nyomán)

Mese a sünről, aki arra vágyott, hogy megsimogassák

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta.

Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.

Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért

hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.

- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.

A kislány tovább kérlelte.

- Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.

- Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott.

- Ne haragudj rám, én csak jót akartam!

- Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni! Talán majd máskor!

És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét. A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor.

Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.

Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.

A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is

összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.

Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.

A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

- Itt vagyok suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

- Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

- Most megengeded, hogy megsimogassalak?

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.

A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

- Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra! Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.

- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.

Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart

meghallgatni.

"Soha senki nem simogatott meg!"

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

Te voltál az egyetlen, aki. . . .

Az egyetlen!!

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

- Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

(A mese íróját mindezidáig nem sikerült megtalálnom)

Békés Pál: A Félőlény (részlet kedvcsinálónak)

"Az odú tágas volt. És téres. Mégis zegzugos. Lakhelynek a legalkalmasabb. Ahány helyiség, szeglet, sarok, sut, mindmegannyi mennyezetig rakva könyvvel. Csodás regék, románcok, mesék, mondák, legendák, poros, régi fóliánsok és vadonatúj sziporkázó képeskönyvek; avítt bőrkötések és tükörfényes borítókba burkolt remekművek sorjáztak a polcokon és az ágyak alatt, mivelhogy könyvek bújtak ott is, meg a konyhaszekrényben, de még az ágyneműtartóban is - könyvek, könyvek mindenütt!

Az odú ablakai magasak és szélesek, melyeken csak úgy zuhogott volna befelé a fény... Aha! Volna! Hiszen éppen ez a volna a lényeg. Az ablakok ugyanis be voltak deszkázva. Olyik-másik elé még szekrényt is toltak, könyvekkel teli nehéz alkalmatosságot. Az ajtó pedig... akár egy erődé. Láncok, pántok és keresztrudak zárták, lakatok fityegtek róla, kisujjnyiak és kocsikerék nagyságúak. Az odú gazdája talán még vizesárkot is ásott volna a fa köré felvonóhíddal, ha rajta áll.
Hogy a lakót nem láthatjuk szemtől szembe, annak több oka is van. Mindenekelőtt a sötétség odabent. De nem csupán az, mivel a boldogtalan még a saját megerődített odván belül is bezárkózott. Egy komód aljába. Persze könyvek alá. Onnan hallik bátortalan, lehangolt és lehangoló küszmögése... Szegénykém. Reszket. Fél. De nemcsak úgy általában és körülbelül és nagyjából, ó, dehogy. Ő úgy fél, ahogyan eleddig teremtett lélek még soha.
Fél egyfolytában, éjjel és nappal és szüntelen. És ki tudja már, mi okból és mióta? Már a nevére sem emlékszik senki. Csak úgy hívják: a FÉLŐLÉNY."

A teljes könyv itt olvasható: http://mek.oszk.hu/02300/02306/02306.htm

Mese a lángocskáról és a kis vízcseppről

Ez egy szép mese, képekben, szavak nélkül. (Forrás: FaceBook)

Éhes voltam, és ennem adtál

A kisvárosban megnyitandó panoptikum ellen minden egyház, gyülekezet és közösség- legyen az keresztény, buddhista vagy Krisna-tudatú- egyöntetűen tiltakozott. A fő kifogásuk az volt, hogy - az ő szavaikkal élve - „megszentségtelenítő módon jelenítené meg az általuk tisztelt isteneket”. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy Jézust számtalan vallásos tárgyú festmény, szobor, feszület ábrázolja, Buddha szobra a keleti világ rengeteg pontján mosolyog titokzatosan, s Krisnát is többféle módon megörökítették. A panoptikum viaszszobrai csupán ezekhez hasonló szerény próbálkozások lettek volna a szellemtörténet eme óriásainak megjelenítésére. A megnyitás ellen hadakozóknak egyszerűen már jó előre szúrta a szemét ez az egész, maguk sem tudták volna értelmesen megindokolni, miért.

Foggal-körömmel kapálóztak, mire a vállalkozó és művészcsapata még nagyobb szenvedéllyel dolgozott az ügyön. A panoptikum megálmodója, egy megrögzött agglegény és életművész, egy amolyan mindenütt jelenlévő „arc”, ahogy szokás az ilyet nevezni, elszántan ragaszkodott elképzeléséhez, s pár hét leforgása alatt helyet kerített, nem törődve a horribilis bérleti díjjal, s fittyet hányva az őt pocskondiázó hangoskodóknak. Szerzett pár lelkes, félig amatőr, ám tehetséges, kreatív és merész művészt, akik hajlandóak voltak véghezvinni az elgondolását, sőt, kifejezetten örömmel támogatták. 

A kiállítás tervezett címe „Szellemi időutazás” lett volna, mivel a kultúrtörténet és szellemi fejlődés olyan meghatározó alakjait kívánták felsorakoztatni, akik karizmatikus személyiségükkel, munkásságukkal, forradalmi gondolkodásukkal befolyásolták, felkavarták, előrevitték az emberiség sorsát. Többek közt vallási, spirituális vezetők, misztikusok, híres filozófusok, gondolkodók, művészóriások, nagy hatású tudóselmék szerepeltek a palettán. Mindenesetre tényleg merész elképzelésnek tűnt, hogy például Michelangelo és Krisna, Arisztotelész és Jézus, Galilei és Buddha egy térben fognak mutatkozni. Természetesen a tervezett rendező elv egy időbeli sorrend lett volna. A vezérfonal az idő aspektusa mellett egyfajta asszociációs lánc volt, az egymás mellett sorakozó alakok valamiféle logikai kapcsolatban is álltak egymással. A kiállítás hangulatát zenei-és hangeffektusokkal is színesíteni akarták. Nos, a viasz kétségtelenül kevésbé nemes anyag, mint a márvány, de a cél, hogy a szellemóriások pár hétre együtt jelenjenek meg a nagyérdemű előtt, feledtette mindezt. 

Az alkotókra teljesen átragadt a kiállítás megálmodójának lelkesedése, a szobrok viszonylag gyorsan elkészültek. A kiállítást az előzetes mozgolódás ellenére aránylag botránymentesen meg lehetett nyitni, csupán pár békés Krisna-hívő ülősztrájkolt s énekelgetett az épület előtt. Mellettük egy szakadt külsejű férfi ült törökülésben a fűben, és hangosan olvasott az Újszövetségből: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok.”Nem sokan hederítettek rá, néhányan pár forintot dobtak a sapkájába. A megnyitó idején a Dómban rendhagyó időben tartottak nagymisét. Mindez azonban nemhogy elriasztotta volna, de inkább még jobban vonzotta a kultúrára és szenzációra szomjas nézősereget. 

Rengeteg látogató volt kíváncsi a panoptikumra, s csak úgy özönlött a nép. A belépőjegyeknek baráti ára volt, ez még több embert csalogatott a kiállításra. A pompás szobrok és a pazar zenei aláfestés megtették a hatásukat, a kiállítás összességében sikeresnek volt mondható. A filozófusok és művészek közt szerényen meghúzódó Jézus-szobor egyik szembeötlő, és némelyeket megdöbbentő, sajátságos vonása volt, hogy a nyakában egy napmedál volt látható. 

Legelőször Buddha tűnt el, teljesen nyoma veszett, és sohasem került elő. Innen fogva éjjel-nappal biztonsági őrt alkalmaztak. Egy hét múlva az élénk színekkel ábrázolt Krisna szobra vált köddé, ez azonban előkerült pár hónap múlva, meglehetősen megviselt állapotban, színei megkoptak, a Vidámparkban bukkantak rá. 

A látogatók közt volt egy asszony, akinek szeme zöld volt, sárga pettyekkel. Időtlenül szép volt, mindig nevetett, de a szeme szomorú volt, ettől különös kifejezés ült az arcán. Nemrég még folyton a szomszédos presszóban üldögélt szerelmével, a bukott íróval, akinek tündöklő tehetségét nem ismerték el, s a mellőzöttség és az ital hamarosan végeztek is vele. Az asszony majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, hetekig nem mozdult ki az utcára, míg egy napon erőt vett magán, átment a Bujkáló szeretők presszójába, megivott egy sherryt, s elhatározta, hogy nem hagyja el magát. Első útja a panoptikumba vezetett. 

Pár nap múlva a ligeten át haladt, ahol a vaskos platánok százezer titkot őriztek. Szerelmére gondolt, a szíve sajgott, a haját szétkócolta a májusi szellő. Hirtelen nyöszörgő hangra lett figyelmes. Látta, hogy egy öltönyös férfi egy előtte a földön fekvő, védtelen embert rugdos. Az asszony odafutott, de mire odaért, csak a durván lihegő öltönyös hüledezett egymaga, szemét forgatta, s kereste áldozatát. Az asszony furcsállotta a dolgot, s megkérdezte, hogy miért bántotta a másikat. Hiába mondtam neki, hogy nincs pénzem, csak erősködött a nyomorultja, hogy éhen veszik, hát úgy felidegesített, hogy felhúztam magam. De hogy hova tűnt ez a kurafi, hát nem értem, az előbb még itt volt, a saját szememmel láttam. De jobb is, hogy eltűnt, mert istenemre, hát meg is öltem volna. 

Az asszony zaklatottan ment tovább. Eszébe jutott a panoptikum előtt ülő férfi, aki az Újszövetségből olvasott. Lassan sötétedett, lilásfekete árnyak borultak a platánokra, s a lemenő nap utolsó lobbanása izzó narancsszínbe vonta a fák tetejét. Hirtelen újra hallotta a nyöszörgő hangot. Erős szúrást érzett a szívében. Egy szakállas, vállig érő hajú, lepelszerűségbe tekert férfi lépett elé, s halk, de határozott hangon így szólt: Emberemlékezet óta nem ettem, kérlek, adj ennem. A lábán bőrsaru volt, a fehér lepel, amibe burkolózott, piszkos volt és rongyos. A homloka vérzett, s kissé görnyedten járt. Az asszony arra gondolt, ez az a férfi, akit az előbb megvertek. 

Az idegen olyan rimánkodóan, szelíden és áthatóan nézett az asszonyra, hogy annak beleremegett mindene. Nincs nálam pénz, de ha eljön hozzám, megfürödhet és készítek harapnivalót. A férfi bólintott. Az asszony még sosem tett ilyet, de ebben az emberben –maga sem értette, miért- feltétel nélkül megbízott. Amúgy sem volt veszítenivalója. Amikor a lakásba értek, megengedte a fürdővizet, és nekilátott a vacsorának. Addig is adott neki valami hideget, hogy ne vesszen éhen. Menjen, tisztálkodjon nyugodtan, mondta, s a kezébe nyomott egy fehér törölközőt s egy tiszta inget és nadrágot, s a fürdő felé biccentett. A férfi hálásan nézett és elindult. A tekintetében volt valami, ami nagyon ismerős volt az asszonynak, de nem tudta volna megmondani, honnan. Az a „mindig is ismertem” érzés, az a döbbent ráismerés. 

Villámgyorsan készített egy rántottát, a nagymamájától tanulta, szalonna, hagyma, paprika, paradicsom volt benne, a tetején sajt. 

A férfi résnyire nyitva felejtette a fürdőajtót, s az asszony nem tudta megállni, hogy be ne nézzen. A férfi csukott szemmel állt a zuhany alatt. A teste szép volt, a hátán vörös csíkok, s a kezén, mindkét kézfején hatalmas seb. 

Az asszonynak összeszorította valami a torkát, a szíve élesen sajgott, s zokogni kezdett, lábujjhegyen visszaosont a konyhába. 

A férfi szótlanul evett, tekintetét néha ráemelte az asszonyra, a szemében tűz volt, mindennél különösebb, izzóbb tűz. Hamarosan megágyazott neki, a férfi kimerülten zuhant az ágyba, az asszonynak az volt az érzése, talán soha nem is aludt rendes ágyban. Percekig nézte az alvót, mintha egy gyermeket figyelne. Apám, gyermekem, barátom, mindenem, suttogta, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Az asszony tudta, hogy a férfi egyszer el fog menni, és előre félt, mert máris elképzelhetetlennek érezte az életét a jelenléte nélkül.

Egy reggel tényleg nem volt ott. Az asztalon feküdt a napmedál, mellette egy írás: mindig veled leszek. 

A panoptikum aznap zárt, összesen két szobor hiányzott.

Bombicz Mónika

Magyar népmese: A madárasszony

Egyszer volt egy szegény asszony, s annak volt egy fia. Mikor a fiú a huszadik esztendőt betöltötte, az asszony elküldte szolgálni. A szomszéd uraság megfogadta pakulárnak a juhai mellé. Ahogy a juhokkal járt, egyszer a mezőn egy szép, fényes fehér tollú madarat látott. A madár úgy megtetszett neki, hogy az életét is odaadta volna, csak az övé lehessen. Odafutott, hátha meg tudná fogni. A madár azonban nem várta meg, hanem felrepült. A legény sem volt rest, utánarugaszkodott árkon-bokron keresztül, s addig nyargalt, amíg egy nagy, rengeteg erdőben találta magát, ahonnan sehogy sem tudott kijönni. Ott bolyongott reggeltől késő estig, míg végre jó messze az erdő mélyén világosságot vett észre. Arrafelé ment, hát látja, hogy egy nagy kastély ablakai világlanak. Az egész kastélyban csupáncsak egy vénember volt, aki a vacsoráját főzte. Tejet és puliszkát vacsorált, s éppen a puliszkát akarta megkeverni. A legény éjjeli szállást kért, s hogy az öreg azt mondotta, ott maradhat, elbeszélte a kalandját.
- Ha esztendeig hűségesen szolgálsz, akkor megszerzem neked a madarat, s jó bért is adok.
A legény szíves örömest beleegyezett, csak hogy a madarat megkaphassa.
Másnap reggel azt mondja az öreg a legénynek:
- No, én most elmegyek, s estig nem is jövök haza. Őrizd jól a házat, nehogy valami kár érjen. Minden szobába be szabad menned, csupáncsak a legutolsóba ne menj be, mert akkor nem kapod meg a madarat.
A legény megígérte, hogy szót fogad, s meg is tartotta pontosan, amit az öreg parancsolt. Mikor a vénember hazajött, meg volt vele elégedve. Így folyt ez minden áldott nap, az öreg reggel elment, s a szolgának ugyanazt a parancsot adta, s örökké csak este jött haza. A legény hosszú ideig nem is gondolt arra, hogy mi lehet a legutolsó szobában, mikor azonban az esztendő szinte kitelt, az utolsó hét utolsó napján eszébe jutott, hogy mégiscsak megnézi, mit rejteget ott az öreg. Eleinte küszködött magával, s kíváncsiságát el akarta űzni, de estefelé már nem tudott uralkodni magán, s benézett a tiltott szobába. Ez a szoba egy gyönyörű szép rét volt, a közepén egy haloványzöld tóval, s felette kéklett a tiszta nyári ég. A tóban három szépséges királyleány fürdött, mind a három nagyon szép volt, de a legkisebb éppen olyan gyönyörű, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Amint a királykisasszonyok a legényt megpillantották, mind a hárman szép fehér madárrá változtak, s huss! - egy pillanat alatt elrepültek. A legény nagyon megijedt, hogy rosszat tett, és sehol sem lelte nyugtát. Este, mikor az öreg hazajött, térdre esett előtte.
- Büntessen meg, gazduram, mert nem fogadtam meg a parancsát, s ma estefelé benyitottam a leghátulsó házba.
- Mivel a hibádat bevallottad, s magad is megbántad, ez egyszer én is megengedek; de most ha a madarat akarod, még egy esztendeig kell hogy szolgálj.
A legény ebbe kész örömest beleegyezett, s ezentúl a kíváncsiság nem tudott többet erőt venni rajta. Amikor az esztendő letelt, azt mondja neki a vénember:
- No, fiam, gyere velem - s avval bevezette őt a tiltott szobába.
A királykisasszonyok most is fürödtek, ahogy a vénember s a legény beléptek a szobába, fehér madárrá változtak, s elrepültek. Az öreg ekkor azt kérdezte a legénytől, hogy melyik tetszik a három közül legjobban neki.
- A legfiatalabb - felelte a legény.
- Akkor ma este menj be a harmincötödik szobába, s ott az ágy alatt három dobozt találsz. Amelyik legbelül van, azt vedd magadhoz, s hozd hozzám.
A legény alig várta, hogy este legyen. Ahogy besötétedett, elment a harmincötödik szobába, s elhozta az iskátulát.
- Evvel az iskátulával menj el most bátran haza, de útközben az istenért se nézz vissza! Ha megfogadod a szavamat, mire hazaérkezel, ott lesz, akit kívász. Amiért pedig olyan hűségesen őrizted a házamat, itt van fizetségül ez a zacskó arany. Arra azonban figyelmeztetlek, hogy ha a királyleányt feleségül veszed, akárhogy kérje tőled az iskátulában lévő ruháját, oda ne add neki, mert ha odaadod, úgy eltűnik, hogy soha nem látod meg ebben a világi életben. 

 A legény megköszönte szépen a gazdája jóságát, s megígérte, hogy pontosan megfogadja a szavát. Azt, hogy ne nézzen vissza, könnyen meg tudta tartani, mert a kíváncsiságáért már egyszer lakolt, s most erre gondolt.
Amint hazaérkezett az anyja házához, hát alig tette be az ajtót maga után, lép be utána a legkisebb királykisasszony, de akár hiszik, akár nem, még annál is szebb volt, mint azelőtt. A legény sem volt rest, megölelte, megcsókolta, s mivel a királykisasszony nem ellenezte, feleségül vette. Boldogan is éltek volna, mert volt miből, és itt én is bevégezhetném a beszédemet, ha az új asszony örökké nem szomorkodott volna. Akármit csinált az ura, még ha a lelkét kitette is, örökké szomorú volt. Egyszer megkérdezte tőle az ura, mi a baja, s azt felelte, hogy az iskátulában lévő ruháját szeretné magára húzni, és egyből megjönne a kedve. Az ember sehogy sem akart beleegyezni, de addig könyörgött az asszony, hogy végül is odaadta neki. Előbb azonban az ajtót bezárta, s az ablakot is betette, nehogy ismét madárrá változzék a felesége, s elrepüljön. Mindez azonban tiszta hiábavalóság volt, alig nyitotta ki az asszony az iskátulát, s vette magára fényes, fehér köntösét, egyszeriben madárrá változott, s a kéményen keresztül úgy elrepült, mintha soha ott sem lett volna. Az ura szinte megbolondult utána való nagy bújában, de ez nem használt semmit. Felkerekedett tehát, s útnak indult, hogy megkeresse. Útközben betért az öregemberhez, s kérte, segítse meg nagy bajában. A vénember azonban azt mondotta, hogy mit sem tehet, mert a királykisasszony az Óperenciás-tengerben lévő szigeten van. Ha a fiatalember a tenger partjáig eljuthatna is, a tengeren nem mehet keresztül, s még ha keresztülmenne sem juthatna a feleségéhez, mert azt ott egy hétfejű sárkány őrzi.
Az ember nem rettent vissza semmi veszélytől, csináltatott magának egy pár vasbocskort az útra. Hét álló esztendeig ment, mendegélt a bocskorában, úgyhogy egészen lerongyolódott a lábáról, s másképpen is úgy elfáradt, hogy lefeküdt a földre, s várta a halálát. Amint holtra fáradtan heverészett az Óperenciás-tenger partján, egyszer csak hallja, hogy a közelében három óriás veszekszik. Nagy nehezen feltápászkodott fektéből, s odavánszorgott hozzájuk, hogy megtudja, mi felett civakodnak.
- Ó - felelte az egyik óriás -, csak három értékes dolog van a világon, amiért érdemes veszekedni: egy szokmány, amelyik láthatatlanná tesz; egy kalap, amelyiket, ha valaki a fejére teszi, s azt mondja: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, egy szempillantás alatt ott lesz, még ha százmillió mérföldre lenne is az illető hely; és végül egy kard, amelyik minden ellenséget legyőz.
A fiatalember erősen megörvendett, mikor az óriásoktól meghallotta, hogy azok a drága dolgok náluk vannak, s azt az ajánlatot tette nekik, hogy adják elő a kincseiket, hadd lássa, s azután majd igazságos ítéletet tesz közöttük, hogy mind a hárman meg lesznek vele elégedve. A buta óriások előadták a kért tárgyakat, s mikor az ember megkapta, vállára vetette a szokmányt, fejére tette a kalapot, a kezébe kapta a kardot, s avval huss! - úgy elszállott az óriások elől, hogy azok bámulhattak után.
Ahogy az ember a szigetre érkezett, letette a kalapját és a szokmányát, két kézre fogta a kardot, s úgy indult, hogy a sárkánnyal megküzdjön. A hétfejű sárkány a várkapu előtt feküdt, s a szegény királyleánynak éppen bolhásznia kellett, mikor az ura odaérkezett. Ahogy a sárkány az emberszagot megérezte, olyan dühbe jött, hogy mind a hét fején kilencsignyire okádta szájából a lángot. Az ember a karddal nem ijedt meg tőle, hanem egyszerre lecsapta mind a hét fejét. Akkor nagy hirtelen ismét magára kapta a szokmányt és a kalapot, besietett a várba, s a felesége iskátuláját a fehér gúnyájával együtt behajította a tűzbe. Azután ismét levetette a köpenyét, s megmutatta magát a feleségének. Az erősen megörvendett neki, s ott élnek boldogan máig is, a sárkány országában. A fiatalember a kalapja segítségével egy perc alatt odavitette az anyját is, s ennek az örömére olyan hét országra szóló mulatságot csaptak, hogy az úton is folyt a bor. Én is ott voltam, és soha annyit nem táncoltam, mint akkor. Sarkantyú volt a csizmámon, s ahogy jártam a csűrdöngölőt, hát egyszer csak a sarkantyúmmal kilikasztok egy zsákot. A zsákba a sütő parazsa volt belekötve, s kifolyt belőle, azóta folyik, aki nem hiszi, nézze meg...
 

szokmány - köpönyeg
sing - hosszmérték, kb, 60 cm 

Forrás: Egyszervolt.hu