2015. január 27., kedd

Hogyan lesz a légifelvételből tenger alatti?

A felvétel Nyugat-Ausztráliában készült. A kamerát hordozó drón irányíthatatlanná vált, majd belezuhant a tengerbe. A kamera szerencsére tovább működött, és csodálatos képeket rögzített.

2015. január 24., szombat

Mennyei igaz mese


Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A Jó Isten így szólt hozzájuk:
angyal
– A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek? A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek: – Én is! Én is! Én is! – Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog – folytatta a jó Isten – Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie. angyal_bukott
Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
– Azt már nem – kiáltották – Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk. – Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? – kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt: – Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott: – Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt–rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza, több sem kellett az ördögnek.
Haragosan rákiáltott: – Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
– Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
– Azt éppen megkaphatod – felelte az ördög. Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:
– Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
– Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. – felelte az angyal. Az ördög erre elengedte és nem verte tovább.
Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
– Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. – mondta az ördög és köveket hajigált feléjük. Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
– De buta vagy – bosszankodott az ördög. – talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
– Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem – felelte szelíden az angyal. Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
– Inkább a szárnyaimat tépd ki – könyörgött neki.
– Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá. – Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett. – Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
– Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
– Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. – felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük.
Az ördög egyszerre felkiáltott: – Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé. De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevetett.
– Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! –mondták neki.
– Nem megyek! – felelte az ördög – Soha többé nem bántom őket.
– Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! – küldték a többiek.
– A rózsatövet sem bántom soha többé! – válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől. Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.

Komláti Gabriella

2015. január 13., kedd

Egy megdöbbentő történet

George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt:
,,Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Na, mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt.
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.''
Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
,,Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
- Megölőm őket! - felelte a Sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
- Nem kellenek neked azokaz emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...''
Ezzel George Thomas plébános fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.
Forrás: Marana Tha 2004. március

2015. január 12., hétfő

„Ti vagytok a Föld sója..."

Van én nékem egy kedves ismerősöm!
Hál, Istennek nem egy de sok……. Van én nékem tehát sok ismerősöm, kiktől nem vagyok sem jobb, sem különb. Van én nékem sok ismerősöm, kikkel ugyan azt az Utat járom, ugyan úgy.
Járjuk az egyéni mégis közös Utunk. Egyik pillanatban így, másikban úgy. Egyszer – azt hisszük, na most értünk a fénybe másszor - na nem hisszük, de éljük – vagyunk a sötétbe. Egyszer így, egyszer úgy. Egyszer Lent, egyszer Fent. Hinta, palinta mínusz 15-ből, a plusz 15-be! Két Erő, két véglet. Mégis…… Nekünk ki kell tartanunk, mert ezt kaptuk örökül…..
Mit mond erről jó Urunk?
„Ti vagytok a Föld sója, mert ti kell magatokba szívjátok mind azt, amelyeket Én tanítok néktek, hogy továbbadhassátok mindeme Tanításokat, mert Utatok célja és egyetlen lényege ez: a Tanítások éltetése és továbbítása, hogy akik azok birtokosaivá lesznek, maguk is továbbadhassák azt az utánuk lépők kezei közé.
S ha ti elvetitek magatoktól a tudást, amelynek megtartását és továbbadását sorsotokul vállaltátok: betöltetlen maradt feladatotok tudatában ér-e még számotokra a hiábavalóvá lett út valamit? Nemde: elértéktelenedik az számotokra is, mint az ízét vesztett só, amely már mire sem használható?
Azért mondom el mindezeket tenéktek, mert ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok azok, akikre a Tudás egy részét kell bízzam: szórjátok azt széjjel az emberek közt, hogy az éljen, és el ne vesszen semmiképp azok közül, akik készek azt befogadni elméjükbe és szívükbe. Ha ti elvesztitek magatoktól e Tudás elemeit: ugyan ki az, ki az emberek szívére árassza azokat?”
A népek…. az Isten adta népek….. egyik pillanatban így, a másikban úgy…… Egyik pillanatban hiszik, a másikban tagadják. Az Úr ismeri a népeket ismeri az állhatatosságukat, vagy annak hiányát. Ismer s lát mindenkit, a maga valósága szerint, belülről, mert előtte nincs titok.
Annak idején mikor a tanítványok arról beszélgettek: micsoda lelkesedéssel volt a Nép, míg Jézus Tanításait hallgatta. S itt átadom a szót egyiküknek, illetve magának a Mesternek.
„A Mester egy ideig hallgatott bennünket, majd hogy elcsendesedtünk, halk szóval beszélni kezdett:
~~ Ma megláthattátok az Ember egyik arcát, s most aszerint mondtok véleményt. De be kell következzen a Perc, amikor ugyanezek az emberek hátat fordítanak, megtagadva az Emberfiát, hátat fordítva még néktek is, s eltagadva a most megtapasztalt, számotokra is csodának tűnő történéseket. És akkor majd aszerint mondotok véleményt. Holott sem most, sem ama távoli holnapban nem lesz igazatok. Nem, mert most is, s majd akkor is csak a pillanat-szülte kép alapján ítéltek. Ám akiket most láttatok, s amilyennek most láttátok őket, vagy azok, akiket akkor látni fogtok, s amilyeneknek látni fogjátok: nem azonosak azokkal, akik, és amilyenek a Valóságban. Csak egy részét ismerhetitek meg énjeiknek, s még az sem biztos: az a kép, amely elébetek tárul, valóban saját énjeik része. Nem, mert gyakran a környezet színét veszi fel a külső, mint a kaméleon, s nem képmutatásért, csak az önvédelem okán: a földi tudat produktuma ez, s nem a Valós Én-é, amely e szerepvállalások idején még inkább rejtve kell, s fog is maradni, hogy az általa felépített, s viselt test a körülményeknek megfelelő szerepet vehesse magára, s játszhassa el, biztosítva ezzel a tovább, és túlélést, ami felsőbb értelemben a benne rejtező Szellem útjának biztosítása is egyben. Ti most a lelkesedést, az örömöt láttátok rajtuk: akkor majd a heves gyűlöletet fogjátok látni, amellyel az Emberfia ellen emelik fel szavuk. Sokan voltak azonban ezek közt az emberek közt, akiknek lelkesedése mögött a harag is ott izzott, a harag, amellyel minden, számukra érthetetlen dolgot fogadnak. Ezek közül azonban nem egy lesz, aki együtt kér majd ítéletet ellenem a farizeusokkal s az írástudókkal: tudatában s lelkében mégis megbotránkozik, megbotránkozik önmagán és másokon egyaránt, mint minden olyan történésnél, amely emberéletet követel. S nem azért, mert az Emberfia kell halált lásson, hanem mert egy ember kell haljon: s ezt az érzést ismerik, s mint ismertet: elvetik, s ennek nyomán a valódi szeretet és szánalom szikrái születnek meg lelkük s tudatuk mélyén.
Ne ítéljetek hát soha a pillanatnyi látszat szerint, és ne ítéljetek saját gondolataitok szerint, mert ítéletetek nem lesz sem jogos, sem pedig igazságos, mert a felszín ismeretéből még nem ismerhetitek az egészet: s megítélni csak az egészet lehet, nem pedig a részt. S ugyan: kik volnátok ti, kicsinyek, hogy azt állíthatnátok: a részből megismerni vagytok képesek a egészet? Nem vagytok, s nem is lehettek képesek, mert az egészet, a teljességet nem ismerheti, csak az Atya, s a Fiú, akinek mindeneket ismernie engedtetik az ő Atyja által…”

Cseh Turul András, 2015. 01. 11.

2015. január 10., szombat

A gazdag férfi és a kisfiú

A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este.
Amikor azt kérdezték, miért? Cinikus nevetéssel válaszolt : A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak... és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük...
Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott.
Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért ,mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani...
Ekkor vette észre a gyereket.
A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem...... ...... .......Csak nézett.
A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult.
A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba...!
S akkor megszédült...
Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi.
A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából. Egész nap ez a pillanat járt a fejében.
Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt...
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt.
Igenis látni akarta...
A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet.
Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-és elhajtott.
A felkelő nap újra a vasrács mellet érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...
Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellet egyedül a fiú állt.
Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család.
A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét.
Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni. Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.
- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete.
S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól te, - akkor ott, a kerítésnél - mentettél meg.