Ábrányi Emil: Mi a haza?

A tékozló fiú története - egy magyar versben.

Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
szólott apjához, édes szülejéhez:
“Kedves apám, lelkem, valamit nem értek;
Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek,
Szemetek – jól láttam – majd könnyekben ázik,
Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem.”
“A haza: ez a föld, hol világra jöttünk,
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -”
“De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!”
“A haza: e tájék, kéklő hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága,
Levegője, napja, vize, rónasága,
A virág a réten, a madár az ágon -”
“De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben,
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -”
“Több a haza ennél: nagyság és dicsőség,
Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik,
A kitől elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát! -”
“Én nem sínyleném meg!
Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!”
“A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje,
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva. Térden
Áldozik az ember!”
“Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!”
“Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond… Hallgasd s jól figyeld meg!”
Egyszer volt… régen volt… Üldözőbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyűlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját
Gőgös üldözőknek vitte a fülében.
*********
Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, húszszor is útját arra vette,
Hova fecske, gólya híven visszajárnak
Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az időnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelőtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába’.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szobák.
Tündöklik a napfény aranyos ruhában,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Ime most is ott űl s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:
- “Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szivtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék
S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon… csak a haza veszszen!” –
Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétűl,
Fölkaczag, kikelve rettentőn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S örült szerelemre gyúlad meg iránta,
A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden… többé nem találták.
*********
Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja,
Hogy a bujdosónak merre visz az utja;
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben,
Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre
Zúgó fergetegben és dőljön a kőre,
Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen,
S ne legyen előtte se folyó se árok,
Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog.
Ott halad a vándor… vérnyomot hagy lába,
Sár, hó-víz betódul tépett sarujába,
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
De szivében több lesz, mindig több a béke,
A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket,
A sugárzó légben vígan lebegőket!
Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja,
A szegény bolyongót szívesen marasztja,
Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében,
És az apróságot tanítgatja szépen
- Rejtélyes mosolylyal húzva őket félre –
Isten neve mellett a haza nevére!
De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat
Idegen föld néki, – mert itt nem maradhat.
Végső erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá…! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
*********
Sírsz fiacskám ? Jól van! `Ez` a haza, látod!

Isten kiscsibéi

Egyik nap, amikor mentem reggel az autómmal a visszapillantóban csodálatosan ragyogott a felkelő nap teljes pompájában és gyönyörűségében.

Eszembe jutott a nap erős fényének nézésekor, mely kerekségével betöltötte az egész eget, hogy olyanok vagyunk, mint egy „csirkekeltető”, és a nap fénye gondoskodik rólunk, adja az éltető meleget életrehívásunkhoz, és életbemaradásunkhoz.

És mi vagyunk a kiscsirkék, akiről a szerető gazda gondoskodik, élteti őket melegséggel, ivóvízzel, ennivalóval, és megfelelő levegővel.

De a kiscsirkék akaratosak, és a gazda szeme néha könnyesen nézi őket. Van, amelyik lázadozik, és csipkedi a másikat, eleszi az ennivalót a gyengébb elől. A gyengébbeket kiveszi a jó gazda az erősek elől, és külön ketrecbe teszi őket védelemként, mintha egy másik nyugodtabb bolygóra kerülnének, a harciasak meg csak marják egymást sokszor halálukig. Közben lehet, hogy azok boldogok, hogy eltűntek végre a gyengék, és most ők az urak a szemétdombon. Pedig ők semmit se tudnak a világról, nekik a világ azonos a ketreccel, és amit majd felnőtt korukban látnak ki belőle. Lehet, hogy egymás között tudnak beszélni, és vajon mit beszélhetnek? Vitáznak, elméletek gyártanak, hogy a ketrec szögletes vagy kerek, és létezik-e másik ketrec még, vagy csak övék az egyetlen a kozmosznak nevezett istállóban?

Isten ugyanígy adja nekünk az energiát, a meleget, mi vagyunk az Ő kiscsirkéi.

Többet tud rólunk, mint mi magunk, gondoskodik rólunk, meleget ad, táplál minket, Ő a gazda, és a segédei az angyalok, őrszellemek, aki naponta végzik áldásos munkájukat a fizikai sík „csirkekeltetőjében”. Ha nyitott szemmel járunk, akkor ezt nem lehet észrevenni.

De mi ezt nem akarjuk ezeket felismerni sok esetben, nagyobbnak képzeljük magunkat a gazdánál, mert mi magunk is tudunk teremteni, nagy és szép „tojásokat tojunk”, és ezzel a teremtő erővel azonosítjuk magunkat. Nagyobbnak képzeljük a gazdánál a tudásunkat, néha még kételkedünk is, hogy létezik-e a gazda. Igaz, amikor egy – egy „tojásunk” eltörik, akkor érte sírunk vagy átkozzuk, vagy ha meghal egy másik társunk, akivel eltöltöttünk egy kis időt a „keltetőben”.

Ahogyan növekszünk magasabb síkokat, dimenziókat ismerhetünk meg, és ez fejlődésünktől függ. Amikor „kiengednek minket a ketrecből” spirituálisan fejlettebbek leszünk, és egy nagyobb terek kapunk, mert kiérdemeltük, és a „keltetőből” egy nagyobb ketrecbe kerülünk, vagy esetleg az „udvaron” szabadon kószálhatunk! Ekkor már látjuk a felhőket is, és álmodozunk mindenről, a szárnyalásról, a szabadságról, de nem jut eszünkbe soha az, akinek mindezt köszönhetjük. Nekifutunk a kerítésnek, hogy átszálljunk rajta, űrhajókat gyártunk, hogy felfedezzünk más „udvarokat” is, de soha nem jut eszünkbe, hogy megelégedjünk a jelenlegi életterünkkel, és ITT és MOST éljük meg a legjobban.

És sok nekifutás után is az oktondi csak azt veszi észre, hogy rendszeresen visszazuhan a szemétdombra, amit saját magának alakított ki.

És nem gondol senki arra, hogy ez a szemétdomb nem az övé, hanem az unokáié, akitől kölcsönkapta!

Karsay István

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent, a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és csendesen így szólt:

- Itt vagyok.

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

- Rabbi! Rabbi! - zokogott.

És a mester szelíden folytatta:

- Ne sírj. Állj fel, és jöjj velem. Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott, és az ő öltönyét megragadta.

- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó, mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

- Semmit - mondta ő szelíden -, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon, és megkérdezett titeket: "Kit engedjek hát el közülök, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?"

- Ó, én bolond - kiáltott a nyomorult, fejét öklével verve -, ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

- Jól van - folytatta szelíden a mester -, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: "a názáretit!", mintha azt kiáltanád: "Az életemet!"

Az pedig követte őt.

És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét és gyermekét, és szemeit kiszúratta.

És ő homlokát érinté csendesen kezével, és így szólt:

- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: "a názáretit!", mintha azt kiáltanád: "A házamat! a gyermekemet! a szemem világát!"

Az pedig felzokogott, és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek, rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: "a názáretit!", mintha ezt kiáltanád: "A szabadságot! a léleknek és gondolatnak szabadságát!"

Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét, és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: "a názáretit!", mintha azt kiáltanák: "Békesség! békesség! békesség e földön!"

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült, és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult, és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, s engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar - kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon, és szólt:

- Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: "Barabbást!"

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: "A názáretit!"

A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: "Barabbás!", mintha azt hörögné: "Halál! halál! halál!"

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit, és mondá neki: "Te látod!..."

Ő pedig bólintott fejével, és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.