Öröm-dal

Terülj Bőség-asztalom!
Szívemet is szétosztom!
Virulj-simulj, szép arcom!
Ifjúságot választom!

Messze száll a bánatom, öröm ül a vállamon!
Öröm ül a vállamon, szárnyat növeszt hátamon!
Hejjjjj!

Járd a táncot, két lábom!
Izmom sose fáradjon!
Repülj velem angyalom!
Karjaimat széttárom!

Messze száll a bánatom, öröm ül a vállamon!
Öröm ül a vállamon, szárnyat növeszt hátamon!
Hejjjjj!

Örök élet tengere,
Vitorlánknak jó szele,
Napunk éltető tüze,
Földanyánknak szép öle!

Messze száll a bánatom, öröm ül a vállamon!
Öröm ül a vállamon, szárnyat növeszt hátamon!
Hejjjjj!

Égi Atyánk áldása:
Élet-titkok tudása!
Boldogasszony áldása:
Lelkünk szabadulása!

Messze száll a bánatom, öröm ül a vállamon!
Öröm ül a vállamon, szárnyat növeszt hátamon!
Hejjjjj!

(2023.07.22-2024.09.07)

Boldogasszony ünnepe - augusztus 15

Boldogasszony Anyánk, vagyis Magyarország patrónája. Ma van az ünnepe. Már akinek ünnep a mai nap. Ugyan a nevével mindenki találkozott, de a többség számára, ma már ez a név nem jelent semmit. Miért? Elfeledtük, nem ismerjük. Nem tudjuk, valójában kit is takar ez a név. Akit nem ismerünk, azzal kapcsolatban sem vagyunk. Fogalmi szinten beszélhetünk róla, de valójában nem ismerjük. Nem ismerjük, mert nem akarjuk megismerni. Nem vagyunk kíváncsiak rá ki Ő valójában, így a Valós kilétét homály fedi..,,,,, De nem csak a kiléte, hanem a szándéka és célja is homályba vész, amely pedig igen csak meghatározza azt a sokat emlegetett „magyarság küldetését” vagyis a nemzeti szintű vállalásunkat. 
Mitől a homály? Hitünk gyönge, Tudásunk szinte semmi, a Szeretet éppen hogy pislákol bennünk. Ha nincs Szeretet, mi marad helyette? A Sötétség szülte Félelem. A Félelem nem Jó! Attól meg kell szabadulni. Tőle szabadulni csak küzdelem árán lehet, mert az magától bizony el nem múlik. Ellen küzdeni, csak Igazsággal lehet. Az Igazság meg Boldogasszony Anyánknál van! Rá azonban nem vagyunk kíváncsiak, így marad a Félelem. (Cseh András)

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,

ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd

és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,

ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon

még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd

és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,

s évmilliókig nem lesz sugarad.

***

Ne csak nézz, hanem láss!

Szeretettel ajánlom ezt a videót mindenkinek!

Egy férfi és egy nő, mindketten vakok, mégis látják egymást! Szerelem belső látásra!

Örökzöld "mese" a fenyőről és a fénylő borostyánról

Fehérvárott, az Öreghegyen állt egy 50 éves fenyőfa. Fény fenyő, avagy, ahogy mondják: luc a drága. Volt vagy 10 méter, ha nem több is a magassága.

Nos, néhány évvel ezelőtt társat kapott, avagy mondhatni, egy szomszéd a tövébe költözött. Az is afféle örökzöld, fényes levelű, mint az öreg szőlőhegyi gazdák orra, de nem piros és nem is vörös. Azt mondják, hogy borostyán, pedig nem sárga, hanem zöld. Örökké zöld, Nem is nőtt a fenyő alatt semmi gyom, csak ő, avagy az, a boros tán, de örökzöld.

No, jól megvoltak egymással, annyira, hogy a borostyán egyre csak szaporodott és egyre közelebb is költözött, mígnem úgy döntött, hogy össze is házasodnék a fenyővel, ha már a fenyőőr sem tiltakozott. Felkúszott a törzsére egyik oldalon, majd a másikon, s míg egyre magasabbra tört, úgy vastagodott, hízott, s a tövén meg újra és újra csak szaporodott. A fenyő is nőttön nőtt és egyre csak lombosodott.

Teltek múltak az évek, s az örökzöld majd' hogy nem a fenyőhöz is nőtt, a fenyő fényes, lombos borostyánba öltözött, egyre csak gömbölyödött. Mondom, hogy nem sárga volt, hanem örökzöld.

Legalábbis hitték ők, mígnem a fenyőőr észre nem vette, hogy az a fenyő, hogy kiszőrösödött? Sehol egy kéreg, s nem több-e már ez a lomb, mint az alom, a tűlevél a talajon? Tűnődött egy kissé a gondolaton, hogy gond-e a gond, vagy amíg zöld, nem kell rágódni az arányokon.

Egy napon aztán mégis gondolt egy nagyot, s a combos husángokká vastagodott fonatot a tövénél elnyírta, mint Sándorunk a nagy csomót. Lefejtette a szőrgúnyát a törzsről, s amit tudott, a lombokról is lerángatott, hogy a fenyő tűlevelei elérjék újra a - szerinte - kívánatos szaporulatot.

Nem ez történt. Egy-két nap és a fenyő minden zöldet elhagyott. Se tű, se levél, se zöld az ágakon. Egy hét, majd kettő, s a fenyő kopasz koróvá változott. A lomb halott, de a borostyán maradt, ahol volt, élt úgy, amint hajdan, a talajon, ha nem is költözött és nem is házasodott, várt, míg a fenyőőr újra gondol egy nagyot.

A fenyőőr kivágta a fát, felszelte, s azt mondta: "Milyen szép és egészséges is volt. Sehol egy repedés, sehol egy férgesedés a kéreg alatt. Hiszen e lucnak gyönyörű dúca volt! A viharban ezért nem hajladozott, bírt ez mindent, a hatalmas lombot, lombon az esőt, a havat és megannyi fagyott jégcsapot!"

...

S tovább, hogy is volt? Azon gondolkodom. A fenyőőr mit is tett azután és hogyan is gondolkodott?

...

Hja! Igen, eszembe jutott. Ott tartottam, hogy azt mondta magában: "Na szép, mondhatom! A törzsnek hibája semmi sem volt."

Nem irtotta a borostyánt, hiszen az már nem szaporodott. Fedte csak tovább a foltot, s a rönköt, amit a fenyő maga mögött hagyott.

Nem okolta a borostyánt, mondván "elszívott a fenyőtől mindent, amit csak tudott", s nem okolta a fenyőt sem, hogy "a gyönyörű hibátlan dúcos testével a kéreg alatt ő már életerőt és nedvet sem igen szállított". Gondolta magában: "Tán arra hagyatkozott, amit a borostyán neki hagyott, s amint azt elválasztottam Tőle, ő is meghalhatott? Vagy tán a hosszú házasság után a borostyán hiánya az, amibe belerokkanhatott?"

No, ha jól tudom, a fenyőőr sokáig nem gondolkodott, hanem inkább egy új fenyőt ültetett legott. S azt mondta: "Fenyő, a Te dolgod, hogy magasodj, légy amilyen az ősöd volt, ne kívánj más ruhát, amilyet luc fenyő maga-magától még nem hordozott! Borostyán, a Te dolgod, hogy szaporodj ott, ahol a gyom, s ne kívánj magadnak annyi fényt, amennyi egy dúcos luc fenyőnek megadatott! Házasodni meg házasodjék az, akire én, a fenyőőr áldásomat adom, nem várom Tőletek, hogy tudjátok, hogy mi az örökzöld rend, hogy ki-kihez és hova való!"

S azzal befordult a tiszta szobába, s felírta nagy betűkkel a régi-új rendet az öreg rendtáblájára, s attól kezdve ezzel az ő kertjében, nem volt soha többé gond.

Eddig a mese.

Növénytanácsnokok, fadoktorok hallgassatok!

Mondom, hogy csak mese volt!

Aki meg nem hiszi, úgyis megtudja a választ, ha máskor nem, mikor feltámad a holt.

Én így tudom, de lehet, hogy nem is így volt. Talán, ha megnézhetném, hogy fenyőőr a táblájára mit is írhatott, bölcsebb lehetnék, mert egyebet is tehetett, vagy mást is gondolhatott. Azonban oda sem vagyok éppen bejáratos. Ám, ha mégis, ha egyszer bekukucskálhatok, bízhatsz bennem, elárulom azt a négy szóból álló mondatot.

(Dr. Boór Ferenc nyomán)

József Attila: A HETEDIK

József Attila: A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég,-
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Csillagok

Csillagok, látás, születési energiaképlet……..ahogyan a Mester tanította annak idején a 12-nek, és miként tanítja közülük egy a mai kor emberét………..

Ismét útra keltünk tehát, s mentünk a nap hátralévő részén, épp csak annyi időre állva meg, hogy ama települések lakóinak is Tanítást, s persze gyógyulást adhasson a Mester. S ez így zajlott estélig, de még akkor is mentünk, mikor fölöttünk már a csillagok ragyogtak. A Mester elgondolkodó arccal nézte azok szikrázó ragyogását, aztán megkérdezte:

 ~~ Mit gondoltok ti a csillagok felől? Mik azok valójában? Holt, üres és kihalt égitestek-e, avagy élet van azokban is, amint a ti Földetekben?

   Ismét csak nem tudtunk felelni, bár magunk is nemegyszer tűnődtünk ezen esős éjszakákon, amikor a házakból is alig lehetett kimenni. Akkor körbe ültük az asztalt, s beszélgettünk mindenről: erről is. Hogy hát hová lesznek, mivé lesznek ama csillagok, amelyek a nyári éjszakákon oly tündökletesen ragyognak? S mi adja, hogy azoknak oly erős a fényük, hogy az Ég magasából is látni őket? Ám hogy azok miként, s hogyan lettek, miből alkotta azokat a Teremtő Isten, azt épp úgy nem tudtuk, mint azt: van-e, lehet-e élet ama csillagokban, vagy a csillagokon. A Mester erre is megfelelt, bár előbb megvárta: hadd mondja el mindenki a maga véleményét. Ezek a vélemények persze megoszlottak, mert volt aki úgy vélte: azok a ragyogó csillagok mind-mind az Atyának szemei, amikkel a Föld minden népeit figyeli, s volt, aki azt mondta: a csillagok testei egy-egy tűzgolyó, amelyen nem lehet semminő élet.

            A Mester mosolyogva hallgatta szavunkat, majd hogy már kifogytunk a szóból, Ő adott magyarázatot a kérdésre:

            ~~ Bizony: akként gondolkodtok ti azokról, hogy azok élettelen ékességei csak a Mennyboltozatnak, amelyek nem melegítenek, mint a Nap, s nem világítanak éj órán, miképpen a Hold, hát nem is lehet egyéb szerepük, mint ékítni az Eget, s megjövendölni az emberek sorsát, amiként a csillagjósok ama csillagok szavát megfejtik néktek. S ez így is van: de csak részben. Valóban ékei ők a Mennyboltozatnak, s a csillagokban valóban meg lehet találni kinek - kinek az útját, mit e Föld színén végig kell járjon, s még azt is: milyen tulajdonságokkal fog bírhatni egyik vagy másik ember. A csillagok azonban nem okozzák: csak jelzik, ki milyenné fog válni adott hajlandóságait követve, mire felnövekedik, hogy már jóelőre figyelmeztethessen benneteket: mely rossz tulajdonságot kell elvetnetek magatoktól, s mely jót kell még inkább erősítenetek, hogy Utatok igazán az előrébb, és feljebblépést szolgálhassa, amint az az Utak szerepe is a Szellem életében. A gondolástok első felében azonban, miszerint a csillagok szép, ám élettelen égi tünemények, már nincs igazatok! 

     Minden egyes Csillag, és minden egyes Bolygó, de még a közeli, s a számotokra láthatatlan, távoli Napok is bírnak élettel, de azon élőlények egy olyan szellemi tartományban vannak, amelyet ti akkor sem láthatnátok, s nem fürkészhetnétek ki, ha a Csillagok, Bolygók avagy Napok testén taposnátok. Nem, mert ti is, mint minden szint lakója: csak a magatok szintjén megnyilvánuló Életet lehettek képesek érzékelni: a fölöttetek álló szinteken megfogalmazódott Életet még nem, az alattatok megfogalmazódottat pedig már nem láthatjátok. S akkor még csak az égitestek felszínén, vagy épp azok felszíne alatt kialakult Életről szóltam. Ám nem csak az égitesteken: az égitestekben is Élet van, mert hisz minden mi van e Teremtett Világon: Atyám műve, Aki Önmagából, önnön erejéből alkotott meg mindeneket, mert azon elemek, amelyekből a mélybe hulló Szellemlények merítettek, hogy gondolataiknak formát adjanak: csak Atyám legfelsőbb szintű Szellemi ereje lehetett, lévén hogy más Erő nincs, nem volt, s nem is lesz soha. 

         A Csillagok, a Bolygók s egyéb égi tünemények tehát élnek, mert minden kis parányuk csak az Élő Erőből vétethetett: ezt az Erőt formálták át azon Szellem-lények, akik a mást-akarás és a mást-gondolás hatalmas kelepcéjébe esve ezen Erő-elemeket is másként állították egységbe, megtörve ezáltal azon ősi Teremtő elemek anyagtalan voltát, s belekényszerítve azokat az általuk megfogalmazott anyagi világ-képbe. Egy távoli percen azonban e rabságra vetett Teremtő Erő-elemek mind felszabadulnak, s ismét beleolvadnak a Kozmikus energia Áramlatába, hogy ott már a Valóság Törvénye szerint éljenek: mindegyik a maga életét élve, a maga rendeltetése szerint. Azon csodás Égi Gyémántok tehát élnek, s élni is fognak, mert ez is a Törvény: a Végtelen kiterjedésű Örökkön való Törvénye, amely Törvény értelmében nincs, ami múlandó volna, mert az a Végtelenség végéhez, a múlhatatlan Örökkévalóság felbomlásához vezetne.

            Nem biztos, hogy mindőtök érti már e magyarázatot, de egyelőre nem is szükséges azoknak érteniük, akik elől e szavak értelme és tartalma elrejtőzött. Egy távoli percen azok számára is értetté és ismertté válik mindaz, amit most mondottam…

            A Mester e Tanítás végeztével elcsendesülve lépdelt, s mert hogy láttuk: erősen gondolataiba merült, nem kérdezett egyikünk sem semmit: mi is csendesen lépdeltünk Mellette, s mi is gondolataink útján kalandoztunk, hogy (ki-ki a maga értelme szerint) kibontsuk az imént hallottakat.

  — S most bontsuk ki a ti jelenetek értelmezése szerint ugyan- ezt a Tanítást:

       Képzeljétek azt, hogy egy erdőben álltok. A fák ágain ugráló állatot figyelitek, majd lábaitokhoz pillantva egy sereg hangyát láttok. Ez is, és az is az erdő állata, az erdőben él: ám az erdő fája mégsem ugyanazt jelenti az egyiknek, amit a másiknak. Az ágakon ugráló kis lény láthatja, s persze: látja is a fák lombját, s még a fák fölött ragyogó eget is, s ha kedve tartja, faja szerint akár hegyek fölött is szállhat: ám ami alant van, már csak egységében létezik számára, nem tudván megkülönböztetni az egyes fűszálakat, mert a nagy magasság egybe mos elméjében minden alant látott képet. De épp így egybemosódik elméjében az is, ami nagyon nagy magasságban, az ő korlátozott szemhatárán túl van. 

         A fűszálak közt élő kis lény számára azonban az a közeg a “világ”, amelyben él. A föld milliárd apró röge számára egy-egy hatalmas hegy, s maguk a fűszálak olyként merednek fel előttük, mint az óriás fák, s ha mondaná nékik a fákon élő másik lény: mi csodák vannak az ő mélyben lévő világán felül; nem hinne néki, mert hisz tudata be van záródva a maga Világ-képébe. Ő ugyan-is már a fűszálak hegyét is csak mint egybemosódott tömeget, egységbe olvadó képzetet képes látni, lévén hogy az túl messze van ahhoz, hogy külön-külön is érzékelhesse a fölébe boruló fűszál-boltozat egyes szálait. De nagyon is jól látja a Föld minden kis homokszemcséjét: ám elemeire bontva még ő sem láthatja azokat, az elemi világ képe tehát benne is csak mint egybemosódó közeg létezik.

        Ekként vagytok ti is a magatok “világával”: ami már túlon-túl nagy rezgésmagasságban van, sem hogy láthatnátok, azt képtelenek vagytok elfogadni, mint a Valóság egy elemét, mert látókörötök csak arra a kis Világ-szeletre, vagyis arra a rezgés-magasságra ad betekintést, amelyben éltek. A ti számotokra a Csillagok mind egyformán mérhetetlen magasságban látszanak állani: még akkor is, ha a Valóság értelmében azok egyike mélyebben lévő rezgés-tartományban van mint a másik. Sőt: nem csak hogy Csillag-társánál van mélyebben, de még a Földnél is jócskán mélyebb tartományban helyezkedik el. Ezt azonban a távolság végett nem érzékelitek, mert az emberi szem egybemosódó képet fogalmaz meg a tudat számára mindarról, amit az égben még, vagy már láthat, érzékelhet.

            Ha most e képeket lefordítom néktek a Valóság szavaira, akként mondhatnám el, miként állnak elétek az ég Csillagai: A magasabb szinten állók a ti szemetekkel nézve épp oly messziségben lévőnek tűnnek, mint azok, amelyek a Fent világának egy mélyebb rezgéstartományában vannak, s mint azok, amelyek a Lent  rezgéstartományainak részei. Azon Csillagokat és Napokat, s más égitesteket, amelyek már kívül esnek a ti három dimenziós látómezőtökön: nem érzékelhetitek, tehát azok számotokra épp úgy nem léteznek, amint a kis hangya számára a fák lombja, s a fák csúcsa fölött lévő égbolt. Érzik annak hatását, hisz a falevelek takarják be a bolyt, hogy ne ázzon, ha az esős évszak beköszön, s az ég magasából aláhulló Napsugarak melegítik a bolyt, ha a nyár beköszönt. 

Érzik, de nem tudják: mi az, ami íly hatásokkal van létük fölött, s ha a fákon élő másik lény ezt érthetővé kívánná tenni számukra, hitetlenkedve fogadnák annak mondandóját. Épp oly hitetlenkedve, mint a fákon élő lény azt, hogy a Lent világa, tehát a Föld elemeire bontva is létezik. Pedig az Igazság egy része a fák csúcsa is, s az égbolt is, amint az igazság része minden egyes kis föld-labda, vagy porszem. A nagy mélységekben lévő Csillagokat és Napokat megint csak nem lehettek képesek érzékelni, mert azok már jócskán alatta vannak ama tartománynak, amelyet emberi elme még befoghat s befogadhat: amint a fákon élő lény sem érzékeli ama kis rögöket, amelyek a lent élő lény számára igaz valóságok. 

Felfelé is, és lefelé is csak egy bizonyos szintig lehettek képesek tehát érzékelni a köröttetek lévő Világmindenséget: csak azon dolgokat látjátok, amelyek még felfelé vagy lefelé az elérhető, a befogadható rezgéstartományban vannak számotokra. Amely dolgok: Csillagok, Napok és más égitestek túlontúl magas szellemi síkon rezegnek, azt még, s amelyek túlságosan alacsony szinten rezegnek, azokat már nem érzékelhetitek. Amikor aztán előrébb, s feljebb léptek, már a magasabban lévők közül sokat megláthattok, s megismerhetitek az azokon lévő Életet: viszont azon Csillagok közül, amelyeket most úgy csodáltok, sok merül el előletek a mélység már láthatatlanná váló tartományában. Ám a magasan fölöttetek, vagy épp alattatok: a magatok szintje fölött vagy alatt lévő rezgés-tartományban lévő Csillagok hatását mindenképp érzékelitek, ha másképpen nem is, azoknak az idő változására gyakorolt hatásaiban. 

De érezhetitek önmagatokban is: ha a tisztább rezgésű csillagok uralkodnak az égbolton (még akkor is, ha azok egy számotokra még érzékelhetetlen rezgéstartományban vannak!), ti is nyugodtabbak vagytok, míg a durvább energiákkal bíró Csillagok hatásai benneteket is ingerlékenyebbé, harciasabbá tesznek. Amikor egy szellemi Én-rész a Föld színén születendő test felé halad, magára veszi mindannak a Csillagnak a jellemző energiáit, amelyek akkor, abban a pillanatban a legnagyobb energiával bírnak: s akkor aztán olyan lesz a későbbiekben megszülető gyermek, amilyen erőket magába fogadott annak szelleme. Akik a vadabb rezgéssel bíró Csillagok erejét hozzák, azok könnyebben fognak fegyvert, míg azok, akik a tisztább energiákkal bíró Csillagok és Bolygók erejével töltekeztek, a szelídebb természetet bírják. Kinek-kinek olyan Csillagok együttállását kell megvárnia, amelyek együttes energiája a legmegfelelőbb számára a maga Útjának végigjárására. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy amely szellem a vadabb energiákkal töltekezett, az joggal lehet vadabb, mert azok az energiák épültek be szellem-testébe! Sőt: épp hogy azokkal kell megküzdenie, s azokat kell legjobb képessége szerint lebírnia, hogy Útja valóban sikeresnek legyen mondható. A gyengének, aki a maga akaratát mindenkor képtelen volt felvállalni és megélni; a gyengébb rezgésenergiákkal bíró csillagok energiáját kell magához vonzza, hogy aztán annak ellenére is ki merjen állni a maga igazsága, a maga meggyőződése és hite mellett: számára ez jelenti a valódi győzelmet. Az a szellem viszont, aki nem volt képes levetkőzni magáról a parancsolgatás, a mindenáron való uralkodás késztetését: most is a durvább energiákkal kell töltekezzen, hogy aztán ezeket a durva energiákat legyőzve és megtisztítva élhesse meg a teljes és tökéletes módon végigjárt Út sikerét. 

Itt, a Föld színén élve természetesen csak a magatok egének Csillagai fogják meghatározni egy-egy emberszellem tulajdonságát, mert ahhoz még gyengék volnátok, hogy a túlzottan magas, vagy már túl alacsony rezgéssel bíró Csillagok energiáit viselhetnétek: ez pozitív, amaz pedig negatív energiájával égetné szét szellemi Én-részeteket. A Kegyelem azonban meghúzta az alsó és a felső határt, kinek - kinek egyéni fejlettségi szintje, tehát Valós Szellemi Ereje szerint engedve úgy a magas, mint az alacsony csillagok energiájával való kapcsolódást és töltődést. A csillagok együttesen ható ereje fölött mindenkor ott van az az Erő, amelyet a szellemi Én-rész az ÉN-ből visz magával: e két, egymással szinte minden esetben ellentétes irányú Erő, s még a fizikai test környezetének energiája száll harcba a test-tudatban: a szellemi Én-részben lévő Erő először a maga köré vonzott kozmikus erőt, majd a közeg által irányított és befolyásolt tudat földi erejét kell legyőzze, hogy az ÉN akaratát érvényesíthesse. 

Ez persze nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a szellemi Én-rész egy könnyített Utat kap, mert a test-tudatba íródott késztetéseket gyakran még akkor sem könnyű felülírnia, ha az ÉN-től kapott feladathoz közel álló, tehát annak megfelelő energiával bíró Csillagok erejéből építhette ki a maga elsődleges energia-testét. Azt az energia-testet, amely nélkül képtelen lett volna aláereszkedni a Föld meglehetős mélységben lévő szintjéig, de amelyet meg kell őriznie, ha a tisztább erőkkel töltekezett, vagy meg kell tisztítania, ha a durvább energiákat kellett magára vennie, hogy az Út végén képes legyen a visszaemelkedés műveletét is zökkenőmentesen végrehajtani.

      A Holnap Emberisége, tehát a magasabb szférába emelkedettek már úgy fognak olvasni az Ég csillagaiban, mint ti bármely nyitott könyvben. Annál is inkább, mert ők képességeik révén sokkalta nagyobb távolságra lévő Csillagokat is észlelhetnek, mint amelyeket ti eddig bármikor képesek voltatok akár a legérzékenyebb műszerrel is felfedezni: s minden egyes kis égitest egy-egy újabb adalékkal szolgál számukra: igaz, nagyobb feladatokat is ró rájuk. Úgy, mint amikor egy könyvnek távolról csak a nagy kezdőbetűit lehettek képesek kiolvasni, s minél közelebb kerültük a könyvhöz, annál inkább válik olvashatóvá az apróbb betűs írás is, míg végül már nem csak a betűket láthatjátok tisztán, de még a papír kicsiny szemcséit is, amelyek a papír anyagát alkotják. S minél inkább megismerkedhettek egy-egy könyv tartalmával, a megismerés annál inkább kötelez benneteket is a megszerzett tudás hasznosítására.  

(Péter)